Méltóságos Győri Ottmár úr, Wekerle mindenese
A XIX. század végén az ipari forradalom hatására Magyarországon a nagyvárosok kezdtek túlzsúfolttá válni. Különösen nyomasztó volt a helyzet a fővárosban. Az akkor regnáló Wekerle-kormány a nyugat-európai kertvárosi példák ismeretében hasonlóan humánus, de ugyanakkor olcsó megoldást keresett a problémára. A kormány a városhatárhoz közeli, de azon kívül keresett beépíthető területeket, így találtak rá a mai Wekerletelep helyére.
A telep építésének ötlete magától az első polgári magyar miniszterelnöktől, Wekerle Sándortól származott. Megvalósítására több tervpályázatot írtak ki. Ezek közül az első a terület rendezését, szabályozását, a telep főtere helyének és alakjának kialakítását célozta meg. A második tervpályázat a lakás-típustervekre vonatkozott.
A tervek iránt közvetlenül érdeklődő pénzügyminisztert azonban egyik beosztási terv sem elégítette ki, s ezért Győri Ottmár főmérnököt bízta meg egy kiviteli terv elkészítésével. Az idő rövidsége miatt a szabályozási tervet maga Győri miniszteri tanácsos készítette el a pályázat elemeinek felhasználásával. Az általa elkészített és az építkezések során megvalósított tervezetben az egymásra merőleges egyenes vonalak uralkodnak, de ezeknek merevségét és egyhangúságát az itt-ott elhajló és szelíden görbülő vonalak enyhítik és teszik változatossá. A szabályozási terv alapján 1909-ben vette kezdetét a kivitelezés, és mintegy három év múlva elkészült a telep 90%-a.
A Fő téren azonban még nem folyt építkezés. Oda emeletes épületeket képzeltek el. Wekerle Sándor – aki nagyon elégedett volt a főmérnökkel – arra is felkérte Győri Ottmárt, hogy tervezze meg a Fő teret, de sem a négyszögletes, sem az ellipszis kialakítás nem nyerte el a miniszterelnök tetszését. Ezért arra kérte Győrit, hogy a tér megvalósítására gyorsított tervpályázatot írjon ki. Ismeretes, a bíráló bizottság Kós Károly pályaművét fogadta el.
Bérlőkből sokszínű közösség
A telep minden épülete állami kézben volt. Mind a lakók, mind az üzlethelyiséget használók, bérlőként költözhettek ide. A rendeltetésszerű használat előfeltételeinek megteremtéséről, a helyiségek karbantartásáról, a telep csinosításáról és tisztántartásáról már az építésével egyidejűleg a Pénzügyminisztérium gondoskodott: létrehozta a Gondnokságot. Ennek hatáskörébe utalta minden, a telep épületein, üzemi és egyéb berendezésein szükségessé vált apró javítások elvégzését, a köztisztaságra és a javak megőrzésére irányuló gondoskodást, a lakások bérbeadását, és a bérnek a lakóktól való beszedését és elszámolását, valamint a munkástelepen épült bérházakra megállapított szabályok betartásának ellenőrzését. A bérlőnek a háztulajdonoshoz való viszonyát és a bérlettel megszerzett jogait és vállalt kötelezettségeit a „Házirend” szabályozta. A gondnoki hivatal vezetőjének Wekerle Sándor Győri Ottmárt nevezte ki.
Az elemi iskolák állami jellegűek, és a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi minisztérium fennhatósága alá tartoztak nemcsak tanulmányi irányítás és ellenőrzés szempontjából, hanem az iskolák és óvodák, valamint a természetbeni lakásul szolgáló igazgatói és tanítói lakások fenntartási, kezelési, dologi és személyi költségei tekintetében is. Az elemi iskolák helyi felügyeletét az iskolai gondnokság látta el. Ennek elnöki tisztét kezdettől fogva Győri Ottmár, telepgondnok, miniszteri tanácsos tölti be, ő a tanítóságnak a népoktatás terén és a telep kulturális nívójának emelése körül kifejtett munkálkodását mindig a legnagyobb megértéssel és készséggel támogatta.
A telepnek első, egymásnak teljesen ismeretlen és idegen lakói kezdetben az összeismerkedés és a családok közötti társadalmi kapcsolat megteremtésének céljából tartottak minden megkötöttség és szabály nélküli összejöveteleket. Ezekből az összejövetelekből alakult ki 1910-ben a telep első szervezett társadalmi és kulturális egyesülete, a Kispest-Munkástelep Lakóinak Társasköre, amelynek szellemi utódja a ma is működő Wekerlei Társaskör Egyesület. Az akkori társaskör célja a telep lakói között szorosabb társadalmi viszony létesítése, a közös gazdasági érdekek védelme, és a nemzeti irányú művelődésnek a lakosok körében való terjesztése volt. A Társaskör megszervezése a munkástelep tanítói karán kívül megint csak Győri Ottmár akkori telepgondnok nevéhez fűződik, akiben a telep lakossága minden nemzeti irányú, társadalmi, kulturális és jótékonysági törekvésében évtizedekig a legönzetlenebb támogatóját tisztelhette.
Az ide költözött mintegy húszezer ember mozgás és sportolás iránti vágyát a Társaskör kötelékébe tartozott Wekerletelepi Torna Club (WTC) mellet két további egyesület elégítette ki, a Wekerletelepi Sport Club (WSC) és a Szondi Sport Club (SzSC) . A WSC Győri Ottmár telepgondnok buzgólkodásából és védnöksége alatt 1913-ban alakult meg. Célja a labdarúgó sport művelése, de kebelében műkedvelő osztály, dalkar és 1925 után közel két évtizedig mintegy 40 tagból álló levente csapat is alakult. A telep sportterét minimális bérösszeg ellenében bérbe kapva, azt nagy anyagi áldozatok árán bekeríttette, s a sport tervszerű fejlesztésére alkalmas állapotba helyezte. (Ma sokkal rosszabb állapotában van!)
Ki volt ez a mai Wekerletelep életének első évtizedeit meghatározó ember?
Ki volt Győri Ottmár, akiről az utókor – sajnálatos módon – hosszú időre megfeledkezett?
Erdőmérnöki diplomával indul a pálya
Írásunk főhősét nem mindig hívták Győrinek.
Dédapjáig vannak feljegyzéseink. A dédapa még Bajorországban született, de a családfa ezen ágán található fia – azaz Gy. O. nagyapja – Schmidt József 1764-ben Kolozsvárott született, és 1836-ban Győrött halt meg. Katonatiszt volt. Annak János nevű fia, aki Ottmár apja volt Győrött született. Hősünk 1867. október 29-én szintén Győrött született. Schmidt Ottmárnak anyakönyvezték.
Pozsonyban szerzett erdőmérnöki diplomát, és ebben a városban telepedett le. Egy a Magyar Királyi Felmérési Felügyelőség tollából 1899-ből származó okirat szerint neki a „tekintetes” megszólítás járt, és akkori besorolása magyar királyi mérnöksegéd volt.
A rendelkezésünkre álló egykori iratok bizonyítják, hogy a fiatal mérnök igen ügybuzgó és tehetséges lehetett, mert míg 1899-ben segédmérnökként volt alkalmazásban, addig a következő évben már pénzügyminiszteri dicséretet és jutalmat nyert el, s már a besorolása is más:”m. kir. önállóan működő mérnöksegéd”. 1901-ben tovább előrelépett a ranglétrán, magyar királyi kataszteri mérnökké avanzsált.
A kor követelménye szerint neki a tevékenysége végzéséhez óvadékkal kellett rendelkeznie. Kezünkben van az a szerződés, amelyet az Általános Óvadékbank Részvénytársasággal kötött 200 korona óvadékszámla megnyitásáról szól. A magyar állami hivatal betöltése megkívánta nevének magyarosítását. 1904-ben a belügyminiszter engedélyével, a pénzügyminiszter ajánlásával nevét Schmidtről Győrire változtatta. (Később sokszor, hibásan Győryként is írták.)
Győri Ottmár Moson város kérésére az egyik még szabályozatlan és felméretlen területén végzett felméréséért és a sokszögelési eljárás alkalmazásáért, amely munkájáért semminemű honoráriumot nem fogadott el, Pozsonyban komoly elismerést érdemelt ki. Bizonyára híre ment kitűnő felkészültségének és szorgalmának, mert a következő években újabb kényes és fontos feladattal, az erdélyi Fogarasi Havasokban elvégezetlen határkiigazításokkal bízták meg. Feleségével és két kisgyermekével a helyszínre költözött, és rendkívül nehéz körülmények közt, szélsőséges domborzati és éghajlati viszonyok mellett, öszvérháton megtett, hegyen-völgyön keresztül vezető erdei utakon dolgozott évekig. A megbízó Pénzügyminisztérium legnagyobb megelégedésére végezte el a rábízott feladatot. Erről a M. Kir. Háromszögelő Hivatal 1231/1906. számú értesítése a bizonyság.
Ennyi jeles teljesítmény után nem csoda, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter a nagy ívű és mintának szánt munkástelepi építkezésének levezénylésére felállított stábjába az elsők közt meghívta. A szakmailag kiérdemelt, na meg a hierarchia biztosítása érdekében tett, előreléptetés következtében Győrit 1908-ban Wekerle kataszteri főmérnökké nevezte ki. Ezt a dokumentumot a miniszterelnök saját kezűleg írta alá. Most már nem volt akadálya a bevezetőben írottak szervezésére, végrehajtására. Megkezdődött a Kispesti Munkástelep építése.
A magyar királyi pénzügyminiszter 1910. május 25-én Győri Ottmárt kiküldte Berlinbe az ott rendezett „Allgemeine Stadtebau-ausstellung” (általános városépítészeti kiállítás) tanulmányozására. Különös tekintettel kellett lennie a korszerű városrendezésre, az úthálózatokra, az épületcsoportosításokra. A rendelvényben a telep gondnokának meghagyta, tapasztalatairól írásban számoljon be neki.
Mint elöljáróban már mondottuk, Győri megtervezte az utcahálózatot, a várható lélekszám megbecsülésével munkatársaival megterveztette, hány kisdedóvó, hány elemi iskola szükségeltetik. De a telepen élők mindennapi szükségleteihez is megterveztette a szükséges mennyiségű kiskereskedelmi boltot, piacot, pékséget. A telep be volt rendezve mindenfajta üzlettel, ahol a lakosság napi szükségleteit beszerezhette. A húszas évek közepén volt 23 fűszer- és 5 hentesüzlete, 2 tejcsarnoka, 3 sütödéje, 1 vendéglője, l ruha-, 2 szabó-, 6 cipész-, 1 bútor-, 1 edényüzlete, 2 asztalosműhelye, 2 papírkereskedése, 3 dohányárudája, 4 borbélyüzlete, 1 kézimunka-előnyomdája, 1 mosodája és egy fényképező-műterme. Ez utóbbit később a történetünkben még előforduló Winkler Rezső bérelte.
A telep belső üzleti életében nagy jelentősége volt az értékesítő és fogyasztási szövetkezeteknek, ezek vevőiknek jelentékeny visszatérítést, s tagjaiknak üzletrészeik után osztalékot adtak. A legtöbb telepi lakó valamelyik ilyen szövetkezetnek tagja volt. A telepen négy értékesítő és fogyasztási szövetkezet működött: a Wekerletelepi Fogyasztási Szövetkezet, az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a MÁV Alkalmazottainak Fogyasztási és Takarék Szövetkezete és a Köztisztviselők Fogy.-Term. és Értékesítő Szövetkezete, társulásban a m. kir. postás-személyzet jóléti szövetkezetével.
Belső száműzetésben
Győri a telepnek gondnoka, lakói ügyes-bajos dolgainak lelkiismeretes intézője, az iskolákat felügyelő iskolai gondnokság elnöke volt. Családjával a Zalán utca 6. szám (ma Corvin krt. 32., Segítő Kéz Kispesti Gondozó Szolgálat, I. sz. Gondozási Központ) alatt lakott egészen a rossz emlékezetű 1919-es kommünig. Ekkor elveszítette állását, lakását feldúlták, a gondnokság iratait széthányták. Ebből az időből nem maradt fenn írásos emlék. Kiköltöztették lakásából, és a Fő tér 3. II. emeletre költöztették át. Közben a már meglévő két gyermeke mellé még további néggyel örvendeztette meg az Úr. A kommunisták tehát összesen két leány és négy fiú gyermek apját fosztották meg kenyerétől, és egy kb. húszezres közösséget vezetőjétől.
Győri ekkor már régen magyar királyi műszaki főtanácsos, akit a nagyságos úr megszólítás illet. A rend helyreálltával ugyan nem kapta vissza itteni munkakörét, de a gazda, a pénzügyminisztérium nem hagyta magára. Szolgálata alól felmentették ugyan, de azonnal a Pénzügyminisztérium földmérési ügyosztályában el is helyezték. 1924. szeptember 1-től a kormányzó miniszteri tanácsosi címet adományozott neki, a pénzügyminiszter pedig kinevezte a m. kir. állami 22. sz. felügyelőség vezetőjének. Ettől kezdődően a méltóságos úr megszólítás dukált neki.
Ezekről az évekről hadd számoljon be első unokája, a Kispesten élt dr. Klinkó Márkné, aki az alábbiakat közölte a krónikással.
„Már legkisebb koromtól kezdve igen szerettem nagyapámat. Térdére ültetett, úgy mesélt. Sohasem könyvből, hanem élményeiről: a Havasokról, az országban tett utazásairól. Ahogy visszaemlékszem, magas, erős testalkatú, ősz hajú, ősz bajuszú, igen határozott egyéniség volt. Mindenbe belelátó és mindent észrevevő tekintete, kék szeme, mély orgánuma és nagyon jó elbeszélő képessége volt. Igen erősen dohányzott. Maga keverte és töltötte a dohányt egy kis kézi töltő segítségével a cigarettahüvelybe. Sokszor megengedte a töltést nekem is, ami pedig nagy szó volt!
Édesanyámmal minden nap meglátogattuk nagyszüleim. Nagyapámat majd’ minden alkalommal könyvvel a kezében találtuk, vagy a fülhallgatós telefonhírmondót hallgatta. Legkedvesebb olvasmánya, ami szinte mindig a kezeügyében volt: a Gracza-féle történelemkönyv, az 1848-as idők hőseinek, a szabadságharcnak, az aradi vértanúk életének történetével. Nagyon szerette Gárdonyit, Mikszáthot és Jókait. Többet könyveikből többször is kézbe vett, meghatódott a történeteken. Kedvelte Petőfi hazafias költeményeit, szerelmes verseit, melyeket olykor el is szavalt családi körben. Mély, kellemes énekhangján sokszor elgyönyörködtünk, amikor a nagymama zongorázott és együtt énekelték a régi magyar dalokat.
Hazafias és szociális gondolkodású volt. A lakások kiutalásánál figyelembe vette a beköltözők gyermekeinek számát. A nagycsaládok lehetőség szerint kertes, földszinti lakásokba kerültek.
A telepen megszervezte a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetét, amelynek keretében a szövetkezeti tagok egy megrendelőkönyv segítségével egyhavi élelmet (liszt, cukor, só, zsír stb.) megrendelhettek. A boltból a kifutófiú triciklivel vitte házhoz az árut, és az árát havonta részletekben lehetett kiegyenlíteni a fizetésből vagy a nyugdíjból.”
A karrier folytatódik
Győri 1924-ben alapító tagja lett a Budapest Mérnöki Kamarának. A törzskönyvben a 939. sorszámot kapta. 1929-ben az Állami Földmérési Hivatalban addig végzett munkásságáért kapott elismerést. Ugyanebben az évben a Kispesti Gyorsírók Egyesülete elnökéül választotta, amely tisztséget haláláig betöltötte.
1933-ban az általunk nem ismert kezdeti időpontban a különböző vidéki földmérési felügyelőségek felülvizsgálatára kapott megbízatás alól – szolgálatának elismerése mellett – felmentették. Valószínűsíthető, hogy ekkor már közel volt miniszteri tanácsosi szerepének végéhez, és a megérdemelt nyugállomány következhetett. Ne feledjük, már 66 éves!
A magyar királyi vallás-és közoktatási minisztertől kapott elismerést 1934-ben „a kispesti munkástelepi állami elemi iskolák gondnoksági elnöki tisztében negyedszázadon kifejtett értékes és eredményes munkásságáért”, amely dicséretet Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye királyi tanfelügyelője tolmácsolta. Ekkor ő már nyugalmazott miniszteri tanácsos, de munkájával a vármegyénél igen elégedettek, amit ékesen bizonyít az is, hogy 1938-ban a főispán újra őt nevezte ki az itteni állami elemi iskolák gondnokságának elnökévé.
Erre az időszakra az unoka így emlékezik:
„Minden évben, amíg a Hungária úti II. számú elemi iskolába jártam, az évnyitó és évzáró ünnepségeken szavaltam. Nagyapám is ott volt minden ünnepségen. Az iskola igazgatója felkérte, hogy mondjon beszédet az iskola tanulóinak. Előttem van, ahogy felállt, fekete keménykalapját és rózsafából kifaragott botját a székre komótosan letette, s ez idő alatt összeszedte gondolatait. Erős, mély orgánummal határozott, komoly, erélyes, rögtönzött szavait áhítattal hallgattam. Ez nekem megbocsátható, elfogult voltam vele. De nem tettek másként a többiek sem! A tanulásban helytállásra buzdította a gyermekeket; szüleik iránti szeretetre, engedelmességre, tanítóik iránti tiszteletre oktatta őket.
Egyébként a WSC-pályán a tornaünnepségeken, a Gyorsíró évzárón tartott ünnepségen is mindig rögtönzött beszédeket tartott. Sohasem használt papírt. Nagyon jó retorikai érzéke volt.”
A pénzügyminisztérium elengedte őt kötelékéből, de a Kispest városhoz fűződő szálak nem lazultak, sőt. A harmincas évek derekán az O.M.L.SZ. Kispesti Polgári Lövész Egyesület fővédnökének, a kispesti iskolán kívüli népművelési bizottság tagjának, Kispest megyei város testnevelési bizottsága tagjának megválasztották. Természetesen továbbra is elnöke az állami elemi iskolák gondnokságának.
Győrinek a város életében játszott szerepére legyen a bizonyíték dr. Molnár József polgármester 1935. január 18-án egy ünnepély során mondott üdvözlő szavai. „….Az a szellem, mely Méltóságodat eltölti és ezen a téren oly üdvös befolyást gyakorolt, a város szellemi és erkölcsi életének egyéb területein is mindenkor éreztette jótékony hatását. Hálás köszönettel állapíthatom meg, hogy ezek a kedvező vonások, amely ennek a városnak és elsősorban a Wekerletelepnek arculatán kialakultak, jórészt Méltóságod működésének, minden jóérzésű városi polgár által nagyrabecsült és szeretett egyénisége hatásának köszönhető.” Ugyanebben az évben a nemzetvédelmi szolgálatban szerzett érdemeiért a M. kir. budapesti 1. honvéd vegyesdandár parancsnoka állított ki dicsérő elismerést.
Mindemellett feje volt a nagy létszámú családjának, és a még nagyobb létszámú telepnek.
„Minden év november 16-ára is szívesen emlékszem vissza, akkor tartottuk a nagypapa neve napját. Ilyenkor a család összejött és izgatottan vártunk, mert a a Fő téri házban a II. emeleti folyóson – de később a Széchenyi utcában is, ahova az öregek elköltöztek – felhangzott a Wekerletelepi Társaskör dalárdájának éneke. Talán 20-25 férfi, akik a nagyapám tiszteletére minden évben ezen a napon estefelé megjelentek és régi dalokat, négy szólamban madrigálokat adtak elő. Ha esett, ha fújt. Karnagyuk a telep fotósa, Winkler Rezső volt. Legutolsó számként mindig a „Szerencse fel” kezdetű bányászindulót énekelték. Ez megható, szép hagyomány volt. Minden lakásból kijöttek a lakók, az udvar megtelt hallgatósággal, és mindenki szeretettel köszöntötte nagyapámat.”
Győri Ottmár értékes életének egy tüdőgyulladás vetett véget 1946. október 5-én.
A krónikás úgy véli, szerencséje volt, hogy nem élhette meg az azt követő korszakot. A telep tervezésére, felépítésére, szépítésére és karbantartására kifejtett erőfeszítéseit inkább titkolni, mint hangoztatni és dicsérni kellett. Érdemeit nemcsak elhallgatták, hanem azokat meghazudtolták. A háború előtt kapott elismerései, kitüntetései és rangja a túlélő családtagoknak is sok kellemetlenséget, szomorúságot okozott. Az érdemest gyalázni, a hitványt dicsőíteni volt szokásos. A telep egységes arculatán a szocializmus soha be nem forró sebhelyeket ütött. Az a kor is letűnt.
1911. június 11-én a II. világháború utáni első szabadon választott kispesti helyhatósági képviselőtestület jelen szerző előterjesztésére Győri Ottmárnak a Kispest Díszpolgára kitűntető címet adományozta.
Nagy Tamás
László Gyula – Wekerle kalandos sorsú monográfusa
1926-ban egy a mindössze másfél évtizedes múltra visszatekintő munkástelep állami elemi iskolájának igazgatója, bizonyos László Gyula megírta a Kispesti Állami Munkástelepről szóló értekezését Wekerle Állami Munkástelep monográfiája címmel. Készült a „Hangya” házinyomdájában, Budapesten. 37 oldal. Olyan kiváló munka, hogy könnyen hihetnők, nagy tapasztalattal rendelkező szociográfus tollából született, holott csak egy jó megfigyelő, alaposan és körültekintően rendszerező tanító műve. Mégpedig a mindennapi kenyérkereső tevékenysége: a tanítás, valamint az I. világháborút követő béketárgyalások melletti diplomáciai aprómunkák mellett.
Azóta közel száz év telt el, majd’ három emberöltő, mégsem született átfogóbb, jobb, ilyen alapos munka. Nézzünk csak utána, ki a mi Wekerletelepünk első, s mindezidáig egyetlen monográfia írója.
A múlt faggatásában Szeleczky Zoltán, főhősünk unokája van segítésemre.
Hősünk Erdélyben, Madéfalván született az 1876-ban, kocsmáros családban.
Apjának László Tamásnak (1848–1935) és Mánya Johannának (1854–1935) öt gyermeke volt, a legidősebb volt Gyula, majd születési sorrendben Katinka, Márton, Mariska és Árpád. Leszármazottjaik ma is élnek Erdélyben és Magyarországon. A László nevet Árpád családja vitte csak tovább. Sok László család ismert ma is Erdélyben, a mieink az kászonjakabfalvi előnevű ághoz sorolják magukat, katolikusok.
László Gyula a tanítóképzőt Kolozsvárott végezte. Oklevelével a Monarchia legkeletibb részeiben hol itt, hol ott tanítóskodott. Megnősült, felesége Puskás Klára, a ditrói Puskás családból való volt, ugyanabból a családból, amelyikből Puskás Tivadar a telefonhírmondó feltalálója is.
A páncélvonat parancsnoka
Amikor az első világháború kitört, Aradon tanított. A háború számára az azonnali bevonulást és a hosszan tartó katonáskodást jelentette. Mint tanult, de a vitézkedésben járatlan férfi, feltehetően alacsony tiszti rangban kezdte. Később kitartó szorgalmából, megbízhatóságából és ügybuzgalmából fakadóan gyorsan emelkedett a ranglétrán. Négy évig harcolt majdnem mindig az első vonalban. A háborút századosként fejezte be. Kinn volt az olasz fronton, Cattarónál, a pólai öbölben és Lovcsennél. Sebesülés nélkül megúszta. A háború végét követően Magyarországon nem csitult el a csatazaj, a kisantant hatalmak elleni honvédelemben újabb fontos megbízatást kapott. Erről a kor szakavatott katonai kutatójának Horváth Lajos történész-leváltárosnak a Havi Magyar Fórum 2005. februári számában megjelent cikkéből idézünk. (Az Őszirózsás forradalom és a kommün alatt történtekkel azért foglalkozunk bővebben, mert egyrészt olyan korról kapunk dokumentumok alapján képet, amely kort a nemzedékünk való mivoltában nem ismerhette meg, csak erősen meghamisítottan, másrészt hősünk legszebb férfikorát töltötte el a frontokon hivatásától, családjától távol.) A naplóban olvashatókból kikerekedik az ő habitusa, jelleme. Lássuk!
„Valós nemzeti történelmünk korabeli dokumentumai, történeti forrásai a mélybe kényszerítve lappanganak poros padlások avítt bőröndjeiben, hová a gondos ősök rejtették egy jobb és magyarabb kor eljövetelében bízva. Százezerszám vannak irataink, kézirataink, tárgyaink és eszméink, melyeket haldokló magyarok utolsó óráikban bíznak utódaikra, örököseikre, hogy azután ők is továbbadják azoknak, akiket illet. Búvópatakként, barlangfolyóként így csordogál, folyik, olykor felszínre tör az igazi nemzeti történet egy-egy ere.
Aki találkozott már a családok eme féltett kincseivel, az tudja, hogy általában más kép bontakozik ki ezekből az írásokból, mint az idegen hódításoknak részben és egészben áldozatul esett magyar állam sűrűn átpolitizált tudományos intézményeiben megfestett ábrázolásokból.
Egy tisztességes, becsületes magyar család megőrizte a III. számú magyar páncélvonat naplóját 1918-1919-ból. A naplóból kibontakozik egy páncélvonat tisztikarának, legénységének, gyalogságának, műszaki személyzetének hősi helytállása a román és cseh, hazánkra törő ellenséggel vívott harcban. A napló – már műfajánál fogva is – szűkszavú, nem találunk benne eszmefuttatásokat, ömlengéseket, még az ellenséget sem káromolja. A III. sz. páncélvonat honvédjei egyenként és közösségben is teszik a dolgukat. Lövik az ellenséget, felszedik az aknákat útjukból, helyreállítják a megrongált síneket, ágyútűzzel segítik az előrenyomuló székely hadosztályt, kórházba küldik sebesültjeiket, felszedik a menekülő tisztviselőket, postásokat stb.”
Ismert tény, hogy a német köztársaság megbízottjai 1918. november 11-én az antant hatalmakkal aláírták a fegyverszüneti szerződést. Ezzel az aktussal véget ért az I. világháború. Magyarország számára azonban ekkorra már elkezdődött egy újabb háború, hiszen a szerb, román és cseh hadseregek területrabló szándékkal rátámadtak hazánkra. A magyar állam peremvidékein fokozódott az anarchia, melyet a honi nemzetiségek, a betörő idegen csapatok is gerjesztettek.
„Egy tiszti csoport kászonjakabfalvi László Gyula hadnagy vezetésével Budapesten, a Vigadóban 1918. nov. 3-án megkezdte a toborzást a Bácska részére. Délután Budán, a Radeczky laktanyában már 70-en letették az esküt, hogy hazánkat megvédik a külső ellenség ellen, akár az életük árán is. Így jött létre az a tiszti különítmény, amelyik november 4-én már Szabadkán, november 5-én Újverbászon volt. »Itt és a környéken teljes anarchia uralkodott. Újverbászon rendet csináltunk, táviratilag Óbecsére kértek bennünket, du. 4 órakor Újvidéken páncélvonattal szereltek fel bennünket, és elindultunk Óbecsére. Temerinben vonatunkat leintették, s egy táviratot adtak a parancsnoknak, hogy a szerb nemzeti tanács elfogatta a magyar nemzeti tanácsot, és tagjait ruhájuktól megfosztották, és a martalócokat kiszabadították, és a katonatisztekre uszították…. A magyar katonatanács tagjait kiszabadítottuk.”
László és katonái a Székelyhadosztály része volt. A kisantant hatalmak Károlyi Mihály alatti időszakban elkövetett okkupációs törekvéseivel szemben harcolt a páncélvonat parancsnokaként. A vonatot és a századot a románok, csehek elleni frontra vezényelte, mivel a központi irányítás megszűnt, a hadsereg a tétova Károlyi miatt szétesett, szétzüllött.
„November 7-én reggel Óbecsén elfoglalták a páncélvonatról a Városházát. Estére 8 gépfegyvert, kb. 2000 egyéb fegyvert gyűjtöttek össze, és értesültek róla, hogy a balkáni antant hadsereg előőrsei Bácsföldvárt megközelítették. Este 8 órakor a menekülő magyar vasutasok utolsó vonata is elhaladt Óbecsén keresztül. A páncélvonat felvéve az óbecsei magyar nemzeti tanács tagjait és más honvédtiszteket, éjfélre elérte Szegedet. A következő napon a páncélvonat Budapestre érkezett, november 9-én László Gyula hadnagy, páncélvonat-parancsnok ….azt a parancsot kapta, hogy a páncélvonattal jelentkezzen Aradon a vonalparancsnokságon, ahonnan a további parancsokat fogja kapni.”
A déli Kárpátok vonulatait áttörő Zsil völgyében folyó szénbányászat rendkívül jelentős és fontos volt az egész Magyarország, azon belül a főváros és ipartelepei számára. Jelentőségében felülhaladta az akkori pécsi bányavidéket, melyet azonban november elején a szerb megszállás fenyegetett. A páncélvonat és a hozzátartozó század éppen ezért „november 10-én Aradon ….. azt a parancsot kapta, hogy sürgősen induljon Petrozsénybe, ahonnan fenn kell tartania a rendet a Zsil völgyében. A páncélvonat november 11-24-ig Petrozsény, Lupény, Hátszeg és Vulkán vasúti állomások között járőrszolgálatot végzett, és lehetőség szerint – már puszta jelenlétével is – hozzájárult a rend fenntartásához.”
László Gyula 1918 november és december havában Erdély déli területein védte a vasutat és bányákat.
A páncélvonat megőrzött naplója megőrizte a vonat parancsnoksága és legénysége további sorsát. A páncélvonat naplója alapján érzékletes képet rajzolhatunk arról, a páncélvonat hogyan vett részt az un. északi hadjáratban, mely a Felvidék felszabadítását célozta a cseh katonai megszállás alól.
A Tanácsköztársaságot 1919. március 21-én kiáltották ki. Ekkor a vonat Soborsinban (Arad m.) állomásozott. A páncélvonat tovább harcolt.
„Hódmezővásárhelyről április 2-án, indultak Miskolcra. A belső anarchia jelei április 3-án már mutatkoztak Békéscsabán, ahol az egyik páncélkocsit a helybeli vörösök le akarták kapcsolni. A páncélvonat tisztjeinek és legénységének erőteljes fellépése azonban ezt az akciót megakadályozta.
A páncélvonat 1919. ápr. 4-én, hajnali 4 órakor megérkezett Miskolcra. Különlegesen feszült időszak volt 1919. április második fele. A román királyi hadsereg április 16-án kezdte meg általános támadását az egész frontvonalon. A magyarországi vörös csapatok mindenhol visszavonulóban voltak a Tisza vonalára. Az ún. Tanácsköztársaság katonai összeomlása már ekkor körvonalazódott. A Budapesti Központi Munkás és Katonatanács éppen 1919. ápr. 19-én szólította fegyverbe az ország munkásságát.
Ezt követően részletes adatokat kapunk a naplóban, illetve az annak alapján írt idézett cikkben az áprilisi és májusi felvidéki csatározásokról. Június 10-e környékén parancsot kapott a Felvidék nyugati részeinek felszabadítására. Újra idézünk:
„A III. sz. páncélvonat 1919. jún. 13-án, délután 6 órakor indult el a Kisalföld Dunától északra lévő részének felszabadítására nyitott frontra. Stromfeld Aurél vezérkari főnök június 12-én adta ki a parancsot a Kisalföld visszafoglalására indítandó hadművelet előkészítésére.
Június 18-án a Vörös Hadsereg 8. hadosztálya már Érsekújvár kapujában állt. A páncélvonat ebben az előnyomulásban vett részt. A különböző követelésekkel fellépő antantjegyzékek közzététele azonban nagyban rontotta a vörös csapatok harckészségét. Előfordult, hogy június 22-én a 8. ezred megtagadta a támadásra kiadott parancsot. Június 23-án ideiglenes fegyverszünet jött létre az ún. Tanácsköztársaság és Csehszlovákia között. Ekkor abbamaradt a magyar csapatok sikeres előnyomulása.”
A családi krónika nyilvántartja még az alábbi esetet. Valahol a páncélvonat katonái tűzharcba keveredtek franciákkal, akiket végül is megfutamítottak. A harc során halálos sebet kapott egy francia tiszt, akit bajtársai a magyarok jóindulatában bízva, sorsára hagyták. A haldokló utolsó mozdulataival zubbonya belsejére mutatott, ahol a családjának címe és fotója volt található. László Gyula idős korában is többször felidézte ezt a történetet, s ekkor mindannyiszor könnybe lábadt a szeme. Annak a kornak a lovagiassága bizonyítékaként. Élete végéig egyfajta személyes kapcsolat fűzte a csak néhány percre látott egykori ellenfeléhez.
Cholnoky bizalmasa
László Gyula százados 1920 elején már Kispest Állami Munkástelepen az állami elemi népiskola igazgatói állását töltötte be, azaz visszatért pedagógus hivatásához. Teleki Pál külügyminiszter 1920. aug. 23-i átiratára a vallás- és közoktatásügyi minisztérium augusztus 31-én válaszolt, melyben egyetértését fejezte ki, hogy a Teleki Pál vezetése alatt álló Tudományos Osztályban László Gyula igazgató közreműködhessék, és ennek tartamára a tanítás alól felmentette. A megnevezett osztály tulajdonképpen a Békeelőkészítő Iroda volt.
A külügyminiszter nevében 1921. júius 21-én László Gyula igazgatót megbízták „a román határszakaszon működő határkiigazító bizottságnál a magyar királyi honvédelmi miniszter úr által biztosként kiküldött Dormándy Géza vk. ezredes mellett a segédbiztosi teendők ellátásával”.
Ezekben a pozíciókban Cholnoky Jenő geográfus volt a főnöke, akit, mint a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar Egyetemes Földrajztanszék rendes tanárát, a románok 1919. okt. 4-én utasítottak ki Kolozsvárról. Cholnoky Budapesten a Külügyminisztérium Tudományos Osztályának vezetője, majd a Határkiigazító Bizottság elnöke lett 1920-21-ben. Cholnoky Jenő a Pázmány Péter Tudományegyetemen az egyetemes földrajz rendes tanára volt 1921-1940-ig, ahová magával vitte munkatársnak László Gyulát is. László 1929-ben megvált a tudományos szolgálattól, melynek alkalmából Cholnoky Jenő 1929. április 15-én”működési bizonyítványt” állított ki a számára.
„László Gyula elemi iskolai igazgató úr, mint menekült tanító, I929-ban a Külügyminisztérium Békeirodájában, későbben Tudományos Osztályában működött, mint beosztott tisztviselő, állandóan oldalam mellett. Később az egyetem Földrajzi Intézeténél, ugyancsak mellém beosztva működött.
Most már tehát kilencedik esztendeje végzi igen fáradságos, sokszor igen komoly diszkréciót követelő munkáját, mindig legteljesebb megelégedésemre és örömömre. Az egyetem Földrajzi Intézete mellett a könyv- és térképtáros tisztét viselte, mert bizalmas ügykörében ez volt legközelebb fekvő elfoglaltsága. A rend és pontosság mintaképe, hűsége és megbízhatósága kiváló, a legteljesebb elismerést érdemli.”
Gondoljunk bele! Már 1919 októberét írják, amikor kiutasítják Erdélyből. László Gyula még nem dolgozik Kispesten, azt sem tudja, létezik-e a munkástelep, s nemsokára – mindössze hat év múlva – megírja a monográfiáját. Mint menekült tanítónak (talán) első munkahelye a mai Kós Károly Általános Iskola, az akkori III-as számú állami elemi iskola. Igazgatónak szegődött.
1920-ban vagy ’21-ben költöztek Kispestre, a mai Wekerletelepre. Iskolaigazgatói kinevezést kapott, s ehhez – az akkori normák szerint – egy tanítói lakásba kiutalást. A családi emlékezet szerint a Szilágyi Erzsébet (ma Zalaegerszeg) utca 18-ba. 1921-ben felesége hazament Aradra, hogy az otthonukból megmaradottakat áthozza. Férje – mint már mondottuk – nem mehetett vele, hiszen a románok elfogató listáján szerepelt.
Amint azt a bevezetőben írtuk, László 1926-ban megjelentette a Wekerletelep monográfiáját.
A monográfia – amely a honlapon másutt teljes terjedelemben olvasható – hét fejezetből áll:
I. A telep keletkezése, leírása, II. A telep lakossága, III. Közoktatásügy, IV. Társadalmi élet, közművelődés, sport, V. A hitélet, VI. Egészségügy, népjólét, VII. Gazdasági ügyek. A leírást kiegészíti a telep utcáinak és tereinek betűsoros névjegyzéke, valamint a Wekerle Állami Munkástelep térképe.
Sokan firtatják, mi is a telepnek a vonzereje. László szerint a következők lehetnek:
„Az utcasarkok egymástól általában 100-200 méter távolságra fekszenek. Ez a körülmény a helyi közlekedés és megközelíthetőség szempontjából igen kedvező.
Az utcák által bezárt telektömbök téglalap-, trapéz- és háromszög-alakúak, s általában 2.500-5.000 négyszögöl között váltakoznak. A telektömböknek házhelyekre való beosztása olyan irányelv alapján történt, hogy minden lakásra 70-90 négyszögöl terület jusson, ebből 20 négyszögölet maga a lakás foglal el, a többi 50-70 négyszögöl udvar és kert céljaira szolgál.
Az utcák, terek, kertek és udvarok az egész területnek mintegy 80%-át teszik ki, ami a telepnek nemcsak kertváros jelleget kölcsönöz, hanem egészségügyi és esztétikai szempontokból is igen kedvező momentum.
Valamint a telep területének beosztásában úgy a lakóházak típusainak megválasztásában is a célszerűség mellett a szépészeti szempontok érvényesültek, nagy súlyt fektetve arra, hogy a hasonló jellegű lakóház-telepeken szokványos egyhangúságot lehetőleg elkerüljék. Azért a háztípusokban, a lakásbeosztásokban, valamint a külső architektonikus kivitelben és az épületeknek a telekbe való behelyezésében sokféleségre törekedtek. Erre legcélszerűbb megoldásként az a mód kínálkozott, hogy az építéssel több olyan építészt bíztak meg, akik terveikbe a legtöbb eredetiséget és változatosságot vitték bele. Ily módon a telep építésében mintegy 48 különböző háztípus érvényesült, főképpen a homlokzat kiképzésében, a házak külső színezésében és az épületeknek különböző elhelyezésében. Ez a sokféleség az egész telepnek változatos és hangulatos képet kölcsönöz.
A lakóházaknak mintegy 70%-a földszintes, 30%-a emeletes épület. A földszintes háztípusok a kisebb utcákban épültek, és a háztelekbe úgy vannak behelyezve, hogy az utca felől általában 4 méteres előkert marad szabadon, az emeletes házak ellenben a főutcákban és közvetlenül ezeknek vonalában helyeztettek el.”
Az alább olvasható bizakodó sorait, tudjuk már, nem hagyta a valóság beteljesülni, hiszen a monográfia megírását követő évtizedben súlyos gazdasági világválság, majd egy újabb, minden addigit felülmúló gyilkos világháború következett be.
„A kórház, munkáskaszinó, népfürdő és a többi tervezett közintézmény – sajnos – még mindig nem kapott hajlékot a telepen, de a kormány ezek felépítésének tervét nem ejtette el, és minden remény megvan arra, hogy a gazdasági viszonyok javulásával és a lakásokban még fennálló hiányok megszüntetése után a kormány ezen intézmények létesítésével koronázza meg szép művét.”
A mai wekerlei kulturális és társadalmi élet szervezését végző Wekerlei Társaskörnek a 40-es években betiltott elődjéről is megemlékezik. Ekképpen.
„A telepnek első, egymásra teljesen ismeretlen és idegen lakói kezdetben az összeismerkedés, és a családok közötti társadalmi kapcsolat megteremtésének céljából tartottak minden megkötöttség és szabály nélküli összejöveteleket. Ezekből az összejövetelekből alakult ki a telep első szervezett társadalmi és kulturális egyesülete, a Kispest-Munkástelep Lakóinak Társasköre. Célja a telep lakói között szorosabb társadalmi viszony létesítése, a közös gazdasági érdekek védelme, és a nemzeti irányú művelődésnek a lakosok körében való terjesztése. A Társaskör megszervezése a munkástelep tanítói karán kívül főképpen Győri Ottmár akkori telepgondnok nevéhez fűződik, akiben a telep lakossága minden nemzeti irányú, társadalmi, kulturális és jótékonysági törekvésében ma is a legönzetlenebb támogatóját tiszteli.”
László Gyula kispesti állami elemi népiskolai tanítónak, igazgatónak „nyugalomba vonulása alkalmából” 1939. jún. 22-én Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter az elismerését fejezte ki levélben, melyet saját kezűleg írt alá.
A wekerlei lakásban a 30-as évek végéig laktak.
1965. január 27-én halt meg.
Nagy Tamás
