Közönséges luc

Picea abies

A mindenki által jólismert, tipikus karácsonyfa. Ha valakit megkérnének, hogy írjon le egy fenyőt, alighanem egy lucot mutatna be. Hosszú egyenes törzse, lépcsőzetesen sorakozó ágai, rövid hegyes, sötétzöld tűi annyira jellegzetesek, hogy igen kevés hazai fával téveszthető össze. Leginkább a közönséges jegenyefenyő (Abies alba) és az Észak-Amerikából behurcolt duglászfenyő (Pseudotsuga menziesii) hasonlatos hozzá. A lucnak azonban az előbbinél jóval hegyesebb és erősebb tűi vannak, utóbbitól pedig a toboz szerkezete alapján könnyű elkülöníteni. A luc toboza hosszúkás, hengeres alakú, lelógó. Pikkelyei vékonyabbak törékenyek, továbbá az ezüstfenyőéhez (Picea pungens) hasonlóan a közönséges luc elöregedett tobozai is szétesnek. Bár a lucfenyő egyike azon kevés nyitvatermő fajnak mely Magyarországon is őshonos (az Alpokaljaán található néhány őshonos példánya), igazi hazáját a tajgában és Európa magashegységeiben találjuk. Ha valaki az Alpokba vagy a Tátrába utazik, könnyen megfigyelheti, hogy a hegyeket a lombhullató erdők felső határa (1000-1500 méter) fölött egy döntően luc alkotta fenyves öv veszi körül, mely felnyúlik akár 2500 méter magasságig is. A lucfenyő tehát kifejezetten hegyvidéki faj, de a városi környezetet is jól bírja, így nagyon gyakran díszfaként ültetik. Wekerle számos kertjében is találkozhatunk vele. Számomra a Telep arculata elképzelhetetlen a helyenként felbukkanó gyönyörűen terebélyesedő, öreg lucok nélkül.

A fák szépségét azonban nem csak a méretük és küllemük adja, hanem az élőviláguk és erre a lucok tanítottak meg. Sokáig egykedvűen bandukoltam el a környékünkön álló öreg lucok mellett, – fenyő, fenyő mindegyik egyforma – gondoltam. Egyszer aztán egy téli napon egyik szomszédunk, becsöngetett hozzánk, hogy nézzük meg az egyik fenyőt a kertjében, mert egy bérlő alszik a koronájában. És valóban, felnéztem a fára, de onnan valaki visszanézett rám. Csíkos hasú, kerek arcú, pamacsos fülecskéket viselő „úr” volt. Nem szólt semmit, csak jól megnézett, majd unottan pislogott egyet és aludt tovább. Persze, ha megszólal alighanem mégjobban meglepődtem volna, hiszen a madarak köztudottan nem tudnak beszélni. A vendég ugynais madár volt, egy erdei fülesbagoly (Asio otus), amely a hideg tél elől húzódott be a kertvárosba. Mivel én sem szeretem ha álmomban zavarnak, ezért inkább hagytam tovább szundikálni őkelmét, és inkább az ablakból egy távcsövön keresztül figyelgettem. Ezt követően már jobban megvizsgáltam a nagyobb fenyőket, és meglepődve tapasztaltam, hogy még 3 környékbeli lucon találhatóak baglyok. Sőt az egyiken nem kevesebb mint tizet számoltam meg. Bár napközben (az alvó emberekhez hasonlóan) nem csináltak semmi érdekeset, alkonyatkor egy csapásra megélénkültek. Hihetetlen élmény volt nézni a gyönge fényben a hatalmas madarakat, ahogy széles szárnyukkal röpködnek fáról-fára. Ettől kezdve a baglyok rendszeresen minden télen ellátogattak hozzánk, tudták, hogy ezek az öreg lucok kényelmes alvóhellyel várják őket. De vártam őket én is, távcsővel és fényképezőgéppel (szigorúan vaku nélkül). Minden reggel, amikor iskolába mentem, felnéztem a fenyőkre, és megnyugodva tapasztaltam, hogy itt vannak a baglyok. Ugyanúgy hozzátartoztak a télhez, mint a hógolyózás, a korcsolyázás vagy a karácsony.

Sajnos azonban a lucok másra is megtanítottak, arra hogy a minket körbevevő élőlények milyen szoros kapcsolatban állnak egymással, és hogy ez a kapcsolat mennyire törékeny. Ez a történet akkor kezdődött, amikor az egyik öreg lucot kivágták. „Wekerlén sok fa van, mit számít egy” – gondolhatnánk. Azonban volt aki erről másként vélekedett, az ezt követő télen ugyanis a baglyok, mintha megsértődtek volna, kisebb létszámban látogattak el hozzánk. Ez fontos jelzés volt: „lehet, hogy egy fa is sok?!” De a szomorú események folytatódtak tovább. Évről évre egyre több nagy lucot vágtak ki és egyre kevesbb bagoly jött. Eljöttek azok a telek amikor már nagy esemény volt egy-egy fülest megpillantani az egyre fogyatkozó számú fenyők valamelyikén. „Tán még sincs elég fa?!” És aztán vége lett, kivágták az utolsó nagy lucot a környékről. Azóta nem láttam a fülesbaglyokat, pedig várom őket minden télen, de tudom hiába. Miért is jönnének, hiszen már nincs hova. Ez a történet szolgáljon tanulságként arra, hogy ha kivágunk egy fát, nem csak a fát veszítjük el, hanem valami sokkal-sokkal többet…

Képek és további információk a közönséges luchoz:

Wikipédia

http://emk.nyme.hu/index.php?id=5043

Vélemény, hozzászólás?