Denevérek

Chiroptera

A denevérekhez különleges életmódjuk miatt nagyon sok – mondhatni: ahány nép, annyiféle – hiedelem, babona, elképzelés kapcsolódik. A több mint 900 fajt tartalmazó denevérek rendje (Chiroptera), a rágcsálók után a második legnépesebb rend az emlősök között. A legoptimistább becslések 966 fajt szerepeltetnek a denevérek listáján, de igazából pontosan nehéz megmondani hány denevérfaj is létezik valójában a Földön. Részben a szokásos faj behatárolási problémák, faj-alfaj kérdések miatt, másrészt bármilyen meglepő rejtett életmódjuknak köszönhetően még ma is kerülnek elő új denevérfajok. A denevérek rendje rendkívül sokféle és változatos csoport, akár életmódjukat, táplálkozásukat akár például testméretüket tekintve. Előfordul köztük a létező legkisebb emlősállattól, a 13 cm szárnyfesztávolságú, 1,5-2 g súlyú sertésorrú denevértől (Craseonycteris thonglongyai), kezdve a 1,5 m szárnyfesztávolságú majdnem 1 kilogramm nehéz repülőkutyáig (Acerodon jubatus) sokféle méret. Európában a denevérek 32 faja fordul elő, ebből 28 Magyarországon is megtalálható.

A denevérek testfelépítése törzsfejlődésük során tökéletesen alkalmazkodott a repüléshez. Az egyetlen ma élő emlőscsoport amely képes aktív repülésre. Azon túl, hogy első végtagjaik megnyúltak, továbbá bőrhártya feszül köztük és a hátsó végtagjaik között, testfelépítésük az aerodinamikai törvényeknek megfelelően alkalmazkodott a légi életmódhoz. Testük karcsúvá, kúp alakúvá alakult, tömegközéppontjuk elöl, a melltájon, helyezkedik el. Terjedelmes mellüregük alakult ki, ahol a nagy teljesítményre képes szív és tüdő foglal helyet. Nyakuk rövid, fejük szinte összeolvadt a törzsükkel. Testfelületük egyenetlenségeit sűrű bunda fedi el, így a lehető legkevesebb kiemelkedés áll a levegő útjába. Igazán csak a sokszor nagyméretű fülek nem illenek a képbe, de ebben az esetben egészen más funkció, a tájékozódás, kerül előtérbe. (Lent a képek között található egy részletes bemutató is. A fotóra kattintva nagyítható, és olvasható a leírás!)

Az éjszakai életet élő kisdenevéreknek az evolúció során rendkívül érdekes tájékozódási rendszere alakult ki. A huszadik század harmincas éveiben, amikor már kifejlesztették az érzékeny ultrahangtartományban is halló mikrofonokat, sikerült bizonyítani, hogy a denevérek orientálódásukhoz magas frekvenciájú hangokat használnak, amelyeket a gégefőben képeznek. Egyes fajok – mint például a patkósdenevérek – speciális orrszervükön, más fajok – mint a simaorrú denevérek – szájukon keresztül bocsátják ki ezeket a hangjeleket.

A denevérek a leadott jelek fülbe jutó visszhangja – a tárgyakról visszaverődő hangok – alapján következtetnek környezetükre. Az ultrahangos tájékozódási rendszer a mi látásunknál sokkalta hatékonyabb: a 0,2 milliméter vastag huzalokat a legtöbb kisdenevér képes kikerülni, de vannak olyan fajok, amelyek a 0,1 milliméter vastag nejlonszálat is észreveszik. A tájékozódási hangjelek fajonként változnak, frekvenciájuk és időtartamuk szerint három fő csoportjuk van, ezek a CF/FM (állandó frekvencia és frekvenciamodulált), az FM (frekvenciamodulált) és a HF (harmonikus frekvencia) típusú hangok. Az állandóan változó tájékozódási helyzethez alkalmazkodva egy adott denevérfaj többféle hangtípust is használhat: a rőt koraidenevérek például szabad terület felett repülve hosszú, állandó frekvenciájú, rovarfogás előtt pedig rövid, FM típusú jeleket adnak. A denevérek repülés közben gyakran hallatnak cincogásszerű hangokat, azaz vannak olyan szociális hangjeleik, amelyek az emberi fül számára is észlelhetőek. Sőt a szinte tökéletes ultrahangos rendszerük ellenére sem vakok, a tájékozódásához szemüket is használják.

A denevérek életmódja rendkívül izgalmas és érdekes: éjjel aktívak, nappal alszanak, képesek szabályozni a testhőmérsékletüket és magas frekvenciájú hangokkal tájékozódnak. És akkor változatos táplálkozási formáikról, mint a vérevés vagy a nektárnyalogatás, még nem is szóltunk… A hiedelemmel ellentétben Magyarországon nem élnek vérrel táplálkozó denevérfajok. Hazai denevéreink jellemzően rovarevők – egyedül az óriás-koraidenevér esetében van adatunk arról, hogy kistestű madarat zsákmányolt. A denevérfajok körülbelül 70%-a rovarevő; valószínűleg ez volt az ősi táplálkozási forma, a többi típus később jelenhetett meg. A mérsékelt égöv alatt a denevéreknek alkalmazkodni kellett az átmeneti táplálékhiányhoz is, ezért a téli időszakot kevésbé aktív formában, hibernált állapotban vészelik át.

A rovarevő denevérek általában kistestűek, így elég fordulékonyak ahhoz, hogy a repülő rovarokat a levegőben kapják el. Ürülékvizsgálatok során kiderült, hogy a rőt koraidenevérek, amelyek a városokban a leggyakoribbak (Nyctalus noctula) elsősorban nagyobb méretű repülő rovarokat – például különböző cserebogarakat – zsákmányolnak. A kis patkósdenevérekről (Rhinolophus hipposideros) a táplálékmaradványok elemzése alapján tudjuk, hogy túlnyomórészt lepkéket és kétszárnyúakat fogyasztanak. A közönséges denevérről (Myotis myotis) kiderült, hogy a táplálékának jelentős részét futóbogarak képezik, ami azt mutatja, hogy a talajfelszínről is vadászik. Ilyenkor mélyrepülésben közelíti meg a talajt, ahová villámgyorsan képes leszállni, hogy zsákmányát – akár az avar alatt is – elkapja. A zsákmány közelében tájékozodását valószínűleg a szaglása segíti. A sűrű ágak közötti vadászathoz nagy felületű szárnyakra van szükség, amelyek lehetővé teszik a lassú és kacskaringós repülést. A barna hosszúfülű-denevérnek (Plecotus auritus) például sokszor lebegnie kell, hogy megtalálja az ágakon, leveleken lapuló, nem repülő rovarokat. Hatalmas fülkagylójának köszönhetően már nagyon halk neszek alapján is képes feltérképezni a zsákmány pontos helyét. A vízi denevérek (Myotis daubentoni) a kisebb tavak felett vadászva gyakran a vízbe esett rovarokat is kiemelik hátsó lábukkal. Egyes denevérfajok sokszor egészen elképesztő mennyiségű rovart képesek zsákmányolni. A törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus) egy éjszaka alatt akár a saját testsúlyának többszörösét kitevő szúnyogmennyiséget pusztít el.

Egyes rovarfajok már olyan régóta a denevérek zsákmányállatai, hogy menekülési, védekezési formák kifejlesztésére is „volt idejük”. Bár sokszor elegendőnek bizonyul, ha egyszerűen csak cikázó repüléssel térnek ki a „mindent látó” ultrahangok elől, néhány éjjeli lepke ennél többet tett az „önvédelem” érdekében. Az idők folyamán kifejlődött különleges hallószervükkel képesek a denevérek magas frekvenciájú hangjainak észlelésére, így a rettegett ragadozó közeledtére hirtelen zuhanórepüléssel tűnnek el a látóhatárról. Egyik-másik lepkefaj maga is ad ki ultrahangot, ezzel zavarva meg a közeledő denevért a tájékozódásban.

A mérsékelt égöv alatt élő denevérek szaporodási ciklusa az évszakokhoz igazodik, ami egyben azt is jelenti, hogy egész életmódjuk ennek megfelelően alakul. A denevérek párzási időszaka nyár végén, inkább már ősszel kezdődik. Egyes fajok a bejáratott nászhelyek – vízi denevéreknél nászbarlangok, rőt korai denevéreknél párzóodúk stb. – felkeresése céljából meglehetősen nagy távolságokra vándorolnak el. Az őszi párzáskor a petesejt nem termékenyül meg (a nász után a denevérek telelőhelyeik felé indulnak), csak tavasszal, amikor az állatok a tél végével újra aktívvá válnak. A hideg évszakot a denevérek legtöbbször barlangokban töltik, de néhány faj egyedei akár egy odvas fa üregében is kihúzzák a telet. Ezt az időszakot mindenesetre viszonylag állandó hőmérsékletű és páratartalmú helyen vészelik át: életműködésük, szívverésük lelassul, testhőmérsékletük 8-10 °C fokra csökken, és az ősszel felhalmozott zsírtartalékot élik fel. Nem feltétlenül alusszák végig az egész telet, akár többször is felébredhetnek a hibernált állapotból. Ilyenkor esetleg isznak, vagy alkalmasabb szálláshelyre költöznek át. Tavasszal aztán – a jó idő beköszöntével és a táplálékul szolgáló rovarok megjelenésével – a denevérek kimerészkednek a barlangokból, és nyári szálláshelyeikre vándorolnak. A nőstények ez idő tájt lesznek valójában vemhesek, ekkor indul meg a magzat fejlődése. A vemhesség ideje fajonként eltérő: a közönséges denevéré például 70–90 nap, míg a törpedenevéré mindössze 44 nap. Születésük után az utódokat a nőstények pár napig magukon hordják, ezt követően esténként már a „denevéróvodá”-ban hagyják őket, és szoptatni csak néhányszor repülnek vissza. A fiatalok a nyár közepére általában röpképesek lesznek, és megpróbálkoznak a vadászattal. Ősszel a denevérek újra a párzóhelyen gyülekeznek, és kezdődik minden elölről…

Mivel a denevérek éjszaka aktívak, nekik nem éjjeli, hanem nappali szálláshelyre van szükségük. Olyan helyre, ahol eltűnhetnek a ragadozók szeme elől, ahol esetleg átaludhatnak egy egész telet is, vagy ahol világra hozhatják az utódaikat. Kevés kivételtől eltekintve ők maguk nem képesek elkészíteni ezeket, így már meglévő üregeket, odúkat, épületeket használnak lakásként. kisdenevérek túlnyomó része a barlangokat választja lakóhelyül, de az idős fák odvai és az épületek padlásai is tipikus élőhelyeik közé tartoznak. Szálláshelyválasztásuk alapján a denevéreket három kategóriába sorolhatjuk. A fitofil („növénykedvelő”) fajok pihenőhelyüket fákon, bokrokon vagy egyéb növényeken találják meg, kívül (lombkoronában, kérgen) vagy belül (faodúban, kéreg alatt). A barlangokban vagy sziklarepedésekben lakókat nevezzük litofil („kőzetlakó”) fajoknak. Az antropofil fajok az ember építette házak, templomok és egyéb építmények sötétebb zugait használják ki, hazai épületlakó denevéreink például a templomok tornyait, sötét padlásait kedvelik.

A denevérek köztudottan társas állatok, az alkalmas szálláshelyeken sokszor hatalmas csapatokban tanyáznak. A legnagyobb kolóniákat jellemzően barlanglakó fajok alkotják. Nem minden faj kedveli azonban a nagy társaságot: a fán, faodúban lakó denevérfajok között sokan magányosan vagy kis csoportokban élnek. A pisze denevérek (Barbastella barbastellus) és a barna hosszúfülű-denevérek (Plecotus auritus) általában 10–50 példányos kolóniákban vagy éppen magányosan fordulnak elő; pincék, barlangok falán sokfelé találkozhatunk egyesével függő kis patkósdenevérekkel (Rhinolophus hipposideros). Bár a denevérek között vannak „magányos farkasok”, jellemzően mégiscsak csoportosan élő állatok. A nemek összetétele a kolónián belül fajtól és évszaktól függően változik, ám a legváltozatosabb szociális kapcsolatok azon fajok egyedei között figyelhetőek meg, amelyeknél mindkét nem és a kölykök egész éven át együtt élnek.

A városokban meghúzódó denevérek főként a panelházak, nagyobb épületek réseiben, padlásokon tanyáznak, itt alusszák téli álmukat is. A budapesti denevérállományt nem lehet pontosan felmérni, de nagyságrendileg több tízezer védett emlős élhet a külső kerületek lakótelepein. Bizonyos fajok olyan jól alkalmazkodtak a városi körülményekhez, hogy természetes élőhelyükön már nem vagy alig fedezhetőek fel. Ilyen faj az közönséges korai denevér. De ugyancsak érdekes lehet a fehérszélű törpedenevér (Pipistrellus kuhlii), mely a kilencvenes években jelent meg hazánkban, s azóta majdhogynem kizárólag városi környezetben figyelhető meg.

Forrás és további fajleírások, hasznos információk:

http://www.hunbat.hu/index2.htm

Vissza a más állatokhoz! vagy Vissza az élővilág menüpontba!

Vélemény, hozzászólás?