Szajkó

(Garrulus glandarius)

A szajkó, más néven európai szajkó a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartozik. Közismert népies neve: mátyásmadár vagy mátyásszajkó, egyes vidékeken mátyás, illetve matyimadár.

Európában, Ázsiában és Afrika északnyugati partvidékén fészkel. Lombos, elegyes és tűlevelű erdőkben, parkokban él. Hazánkban gyakori. Síksági, hegy- és dombvidéki lomberdők, elegyes erdők, erdőszegélyek, ritkábban fenyvesek fészkelője. A hegyvidékeken 1000 m magasra is felhatol. Leggyakrabban a tölgyesekben költ. A fátlan területeket kerüli. Megtelepszik ártéri erdőkben, városszéli zöldterületeken vagy a városok nagyobb parkjaiban is. Számos alfaja van.

Testhossza 34-35 centiméter, szárnyfesztávolsága 52-58 centiméter, testtömege 140-180 gramm. A tojó kisebb mint a hím. Rövid erős csőre van. A Magyarországon élő varjúfélék között a legkisebb. Tollazata rózsaszínes világosbarna. Farka fekete, míg farkcsíkja és alsó farkfedői fehérek. Feketés szárnyán a széles fehér folton kívül szembetűnő bélyeg a fekete vonalas égszínkék szárnytükör. A szép fedőtollak gyakran díszítik a vadászok kalapját is. Izgalmi állapotban gyakran felmereszti fekete-fehér vonalkázású fejtollait. Szeme világoskék. Hangja messze hangzó, éles „sksék”. Éneke nagyon változatos, érdes, nyávogó, fütyülő hangok keveréke. Kitűnő hangutánzó, élethűen utánozza az egerészölyv nyávogás-szerű kiáltását, a holló mély korrogását, a varjak károgását és a fácánkakas kakatolását is. Nemcsak más madarak hangját, hanem például a szekérnyikorgást, a kutyaugatást is híven utánozza („szajkózza”). Éles, riasztó hangjára az erdő minden vadja figyel.

Táplálékgeneralista. A lehetőségeken belül szinte mindent megeszik. Nyáron inkább rovarokkal táplálkozik, de a fészekrablástól sem riad vissza. Elkapja a gyíkokat, békákat, az apró rágcsálókat és a csőrével agyonveri őket. Ősszel áttér a növényi táplálékra. Télen táplálkozásában a növényi eredetű anyagok dominálnak. Ilyenkor „előveszi éléskamráiból” az ősszel szorgalmasan begyűjtött és eldugdosott, főleg makkból álló csemegéit. Ám a rejtekhelyeket – például fatuskók, avar – nem mindig találja meg, s ezzel mintegy erdőgazdasági tevékenységet folytat, biztosítva a magok kikelését, ily módon elősegítve a természetes erdőfelújítást. Tölgymakk, bükkmakk, kukorica, gabonafélék magvai, dió, mandula, alma, szőlő, erdei gyümölcsök egyaránt szerepelnek az étlapján. Táplálékkeresés közben a talajfelszíntől a lombkoronaszintig mindenhol megfigyelhetjük. Ősszel nagy tömegben jelenhetnek meg az almásokban, ahol jelentős károkat okozhatnak.

Tölgyesekben, fenyvesekben általában 4-6, ritkábban 10-12 m magasan, a fák törzséhez közel építi fészkét. Erdőszéleken, nyíltabb területeken inkább sűrű bokrokban (pl. galagonya) 2-3 m magasan találhatjuk fészkét. Kivételesen egészen alacsonyan (0,5 m) is költhet. Előfordul, hogy nagy nyílású odúkban, emberi települések közelében pedig épületek repedéseiben is megtelepszik. A hím és a tojó is részt vesz a gallyakból álló fészek építésében, amelynek csészéjét vékony ágakkal, gyökerekkel, növényi szálakkal bélelik. 5-6 tojást rak. A kotlás 16-17 napig tart. A tojó és a hím felváltva üli a tojásokét. A fiókák nem egyszerre kelnek ki, hanem a tojások lerakásának sorrendjében. 19-21 napos korban sokszor még repülőképességük elérése előtt elhagyják a fészket.

Állandó, illetve kóborló madár. A költési időszak után csapatosan néha nagyobb távolságokat is megtesz. Rendszertelen időközönként inváziós mozgalmait is megfigyelhetjük. A hazánkban költő madarak kóborlásaik során eljutnak Szlovákiába, Lengyelországba és Jugoszláviába is. Hosszabb távolságra nem csapatosan repülnek, hanem elnyújtott láncban követik egymást a madarak.

Magyarországon nem védett.

Forrás:

Wikipédia

Vissza a madarakhoz! vagy Vissza az élővilág menüpontba!

Vélemény, hozzászólás?