Uzseka Norbert: A legjobb dolog Wekerlén

Nem vagyok tősgyökeres wekerlei, és valószínűleg sosem költöztem volna ide, ha a feleségem nem itt tölti gyermekkora egy jó részét. Korábban mit sem tudtam arról, hogy Kispesten, a legkevésbé sem szépséges Határ út környékén ilyen csodálatos hely rejtőzik. Emlékszem, egyszer éjjel elautóztam mellette, s csak bámultam a sötétből előderengő, elvarázsolt házikókat. Nem tudtam, hogy ez Wekerletelep, amit Kós Károly és kollégái álmodtak és alkottak meg ilyen különlegesre.

Azóta már, ha jól nem is, de ismerem annyira Wekerlét, hogy tízből kilencszer nem tévedek el benne. Olvastam történelméről, hogy miféle mozgalom keretében tervezték és építették. Londonban, a repülőtérről a központba tartva, a külvárosokban láttam is az itteni házak rokonait, és ez olyan jó érzés volt, amit csak az ismer, aki messzire utazott már az otthonától, és ott mégis valami ismerősre lelt. Sétáltam Wekerle utcáin, jártam különféle típusú házaiban, és otthonomnak nevezem, ami nyilván csak számomra nagy szó, de nekem az, mert harminc éven át azt mondtam, hogy soha nem költöznék Pestre vidékről, mert a fővárosban, talán a budai váron kívül nincs olyan hely, ahol olyan jól érezhetném magam, mint odahaza, a gödöllői dombság egyik végében.

Annyi minden jó van Wekerlén! Elsorolhatnék rengeteg dolgot, amit mások is leírtak már előttem, hiszen én is úgy élem meg, mint ők. Ezek a házak, kis utcácskák, a telep (milyen rossz szó is ez, hogy telep!) egész hangulata. Az, hogy ha csak egy saroknyit beljebb jövök a Wekerlét övező nagy forgalmú utakról, már alig hallani az autók zaját, s még a levegő is más. A tudat, hogy egy száz éve épített házban élünk. Az érzés, amit nehéz szavakba önteni, mert nem élmények és nem tudás, hanem tényleg csak megérzés van mögötte: hogy ennek a helynek van saját történelme, szelleme, és hogy az pozitív, az jó. Nem gondolom én, hogy az itteniek különbek a máshol lakóknál, Wekerlén is csak emberek élnek! De mégis sűrűbben fordul elő, hogy egymásra köszön az utcán két szembejövő, amúgy vadidegen ember, mint máshol a városban, de akár a szülőfalumban is. És végeredményben mégiscsak azokat vonzza magába ez a hely, akiknek ez fontos.

Azt is szeretem Wekerlében, hogy itt még igaziak az évszakok. A rohanó, modern életmód, a globális felmelegedés és korunk megannyi más, elidegenítő és az eddig megszokottat megváltoztató-felborító eleme ellenére is itt még vannak illatozó tavaszi esők, amiktől nem csak a virágok és levelek, de a szívben derű is növekszik; álmos nyári délutánok, amikor az utcákon mi sem moccan, és mindent átitat a béke; őszi hajnalok, amikor a levegőben ott az a semmi mással össze nem téveszthető illat, és a madarak még énekelnek az egyre később kelő Napnak; és telek, amiken úgy hull a hó utcalámpák narancsszín fényében, hogy az ember hinni kezd a mesékben. Meglehet, máshol is ott van még mindez, de Wekerlén könnyebb észrevenni, mert ez egy ilyen hely.

És azt is szeretem, hogy sok különféle kedvenc olvasmányom játszódhatna akár itt is. Van, aki szerint az éjjeli ködbe burkolózó Wekerle hátborzongató, mintha csak Edgar Allan Poe valamelyik gótikus novellájának színhelye volna, de én ezt sem bánom, nekem ez is tetszik benne. Jártam már az éjjel kihalt utcákat, és bár tudom, hogy valójában még itt sincs az ember teljes biztonságban, mégsem tudtam félni. Nem vitás, hogy ezek a wekerlei falak is rengeteg szenvedést, fájdalmat, bűnt és vétket láttak, szerető szívek törtek, emberek haltak meg közöttük, hozzám a legtöbbször mégis az ér el, hogy itt könnyebb lehetett és lehet boldognak lenni, mint sok más helyen ebben a városban. Ezek a házak nem pusztán attól kedvesek, takarosak, vagy akár elvarázsoltak, hogy Kós Károly és társai ilyennek alkották őket, erről a lakók is tehetnek.

Sőt, vannak helyek, apró, eldugott ódon kerti zugok, borostyánnal befutott, poros titkokat őrző kamrák, amiket ha meglátok sétáim közben, gyermekkorom pillanatai jutnak eszembe, nem pusztán mint emlékek, de mintha újra ott lennék. Illanó érzések ezek, megfoghatatlanok, amiket hiába keresnék, de ők rám találnak. És nem társul hozzájuk rossz érzés, még csak az a vágy sem, hogy bárcsak itt nőhettem volna fel. Megelégszem azzal is, hogy olyan helyen élek, ami ilyen hatással van rám.

Igen, ez mind jó Wekerlében. De a legjobb dolog számomra az, hogy egyszer egy gyönyörű lány elhozott magával ide, hullott a hó, és én el sem akartam hinni, hogy Pest külvárosában ilyen elvarázsolt hely létezik. De ekkor értettem meg végérvényesen és teljes biztonsággal, hogy az a lány az én Párom, akit olyan sokáig kerestem, úgy tekeregve a saját életem útvesztőiben, ahogy kezdő autós a wekerlei utcákon, amik a helyet nem ismerőknek kuszának, követhetetlennek tűnnek, pedig ha fölülről, térképen megnézzük, látszik gyönyörű szimmetriájuk, mintázatuk. És ez pedig pont olyan, mint ahogy én felfogtam, hogy a saját utam minden girbe-gurba kanyarára szükségem volt, hogy megérkezzem, ide. Akkor, azon a havas téli estén került helyére minden részlet, akkor értettem meg, hogy nem kell többé keresnem, bizalmatlannak, kétkedőnek lennem, túl megannyi (sokszor magamnak köszönhető) csalódáson: az a lány itt nőtt fel, ott van benne ennek a különös helynek a lenyomata, hatása, ettől is az, aki. Gondolom, ez sem törvényszerűség, miért lenne bárki is más pusztán attól, hogy Wekerlén nő fel?! Mint ahogy különféle embereknek különféle dolgok fontosak. Ami nekem fontos, azt egy wekerlei lányban találtam meg, és Wekerlén, és nagyon jól tudom, milyen szerencsés és áldott vagyok.

És azóta már van még egy legjobb dolog Wekerlén, a kisfiunk, akit, azt remélem, itt Wekerlén könnyebben tudunk majd olyasmi dolgokra nevelni, amik nekünk fontosak, és amiket szeretnénk, ha ő is megőrizne, tovább vinne. A szépség szeretete, az a hit, vagy akár tudat, hogy az élet több és jobb, mint amit általában a világban az egyszeri, védtelen ember tapasztal. Hogy lehet valami varázslatos, misztikus, titokzatos és szent, és még akkor is lehet az, ha épp a közelében vagy benne élünk. Uzseka Norbert

Vélemény, hozzászólás?