Karácsony békéje – Romhányi András

Gyermekkoromban, Karácsony közeledvén, gyakran előkerült valahonnan a szekrény mélyéről egy papírdoboz. Régi képeslapok voltak benne. Persze, főleg azokat nézegettük, amelyek a közelgő ünnephez, esetleg a Mikuláshoz, vagy általában a télhez kötődtek.

Az egyikre ma is jól emlékszem. Egy kisváros behavazott főtere volt a képen. Csinos kis házak, templom, s a téren körben üzletek sora. Az emberek meg mentek a dolguk után. Volt, aki karácsonyfát szorongatott a hóna alatt; volt, aki csomagocskákat vitt; volt, aki szánkót húzott; a gyerekek meg játszottak, hógolyóztak. Olyan vonzó volt ez a kép, olyan idilli! Mondtam is magamban: én ezen a helyen szeretnék élni!

Azóta sok év telt el. Bejártam a világ egy részét, de ezt a – képen lévő – városkát nem leltem sehol. S, egyszer – talán tündér varázspálcája érintett meg – ráakadtam! Karácsony közeledett. Átmentem a behavazott Kós Károly téren. Az emberek siettek a dolguk után a szép házak között, egyik üzletből ki, a másikba be; a gyerekek szánkóztak a dombon, meg hógolyóztak; s megszólalt a templom harangja. S, amit a világ egynegyed részén hiába kerestem, azt megtaláltam itt. Ezt a helyet, ezt a teret kerestem!

Aztán arra is rájöttem, miért tartott ez a felismerés ilyen sokáig. Mert, amikor egy nappal később újra kimentem; már más volt a tér hangulata. Látszatra nem változott semmi, a házak és üzletek ugyanazok voltak és ugyanolyan volt szánkózó-domb is. Csak éppen valahogy az emberek voltak mások. Nem azt éreztem: íme, ezek itt járnak a dolguk után, hanem azt, hogy rohannak, hogy feszültséggel vannak teli. Ideges vibrálás volt a levegőben. Az ismerősök köszöntötték ugyan egymást, de arra nem volt idejük, hogy megálljanak akár csak egy percre is. Szaladniuk kellett, hiszen még legalább nyolc ajándékot kellett megvenniök. Arcukon nem az ünnepvárás, az ajándékozás öröme volt, hanem az idegességé: „megkapom-e még a legújabb szuperjátékot meg a mostanában leginkább hirdetett csodakozmetikumot. Hát ezért nem találtam meg én sokáig a helyet, mert az én emlékeimben élő képen béke volt és én tulajdonképpen azt a nyugalmat kerestem.

*

Itt van ez a gyönyörű tér, csodás építészeti értékeivel. Alkalmas arra, hogy úgy éljünk itt is, ahogy azon a régi képeslapon éltek az emberek! Persze, tudom, ma más a világ, sokkal gyorsabb. (Bár az emberek nagy többsége nem, hogy akarja, sokkal inkább elszenvedi a kor által diktált tempót.) De talán egy évben egyszer, Karácsony előtt meg lehetne csillapodni, s időt lehetne szakítani arra, hogy nyugalmat, békét teremtsünk magunk körül. Körül lehetne nézni a téren és a telepen. Le lehetne állni beszélgetni a régi ismerőssel, netán hógolyózni a gyerekekkel. Ők még hisznek a csodában! Mi azonban lassan elfelejtjük, hogy ez a csoda bennünk van, bennünk szunnyad. Fel kellene ébreszteni!

A Karácsony általunk lesz ünnep, mi, emberek tehetjük azzá! S akkor mindenki, – ha csak néhány napra, vagy néhány órára csak, de – átsétálhat saját békés kisvárosának karácsonyváró főterén!

Romhányi András

Vélemény, hozzászólás?