Kapuk – Nagy Tamás

Másfél éve múltam hatvan. Mármint az éveim számolva. Túl vagyok talán már azon a kritikus koron, amire azt mondják: ebben a korban gyakran megbolondulnak a férfiak, az ekkor fellobbanó szerelem kiszámíthatatlanná teszi őket. Képesek családot, barátot, otthont elhagyni.

Pedig magam is efféle érzést táplálok. Erős vonzalmat, kötődést. Egészen biztosra vehető, a valóságnál sokkal szebbnek látom. Igaz, nem robbanásszerűen alakult ki, hanem évtizedeken keresztül, lassan. Ma bolondulok érte. Úgy hívják: Wekerle-telep.

Már születésem előtt elkezdődött a frigy, és halálommal sem fog véget érni. Ez a szerelem generációkon ível át. Sok évvel ezelőtt, amikor még két kisfiammal és feleségemmel, valamint a nagymama húgával egy kétszobás lakásban öten laktunk, valaki – ismerve lakáscsere-kísérleteimet, a kerületi tanáccsal való esetemet – megkérdezte: „mi a fenének válogatsz, miért nem hagyod ott azt a francos kerületet?” Azt válaszoltam: mi nem csak Kispesten, mi a Wekerlén lakunk.

Amikor mintegy húsz évvel ezelőtt több hónapos svédországi tartózkodásunk után hazaérkeztünk, egyik fiam azt súgta lefekvés előtt: „Apa, én mindig itt akarok lakni!” Pedig fiaim akkor még nem is tudták magukról, hogy ők anyai ágon az 5., az apain a 4. generációját képviselik azoknak a családoknak, akik az életüket részben vagy egészben a Wekerlén élték le.

Én itt vagyok otthon. Nemcsak én, családom is. S rajtunk kívül még nagyon sokan.

***

Öt generáció

A gyerekek felmenőiben az első generációt az anyai ág képviseli. Mocsáry Szidónia a Felvidékről előbb Erdélybe, onnan az épülő telepre jött tanítónőnek egyetlen fiával, Fehér Gyuszival, miután férje kivándorolt Amerikába. Az anya szabadelvű, de szigorú erkölcsű asszony volt, aki a „vásott kölyök” felnevelésében élete talán legnagyobb pedagógiai feladatát kapta. A fiúból – anyja akarata ellenére – a Ludovikán végzett rendőrtiszt lett. Tettre kész társasági férfi volt. Egyik patrónusa volt a Wekerle-telepi Sport Clubnak. A WSC volt egyik lételeme, a cserkészcsapat a másik. Munkahelyén, rendőrtisztként, a rendőrkutyaképzés szaktekintélye és elismert parancsnoka volt, szabadidejében a telepi fiatalemberek energiájának, indulatainak irányítójaként, pallérozójaként számos kulturális, még inkább sportesemény szervezője. (Öregfiú cserkészcsapatának egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre volt a fővédnöke.) Sokat tett a kispesti fiúkért, nemcsak befolyása révén, de a két kezével is. Korosztálya tagjain kívül a fiatalabb munkásfiúkkal is pertuviszonyban volt, ami akkoriban igazán nem tartozott a bevált szokások közé.

1956. után a forradalomban való helytállásáért előbb halálra, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Egy perben szerepelt Koroly T. Györggyel, a Határ úti hőssel. Súlyos betegsége miatt szabadon engedték, majd nemsokára meghalt. A 90-es évek elején Kispest képviselőtestülete Fehér Gyulát Kispest Díszpolgára címmel tüntette ki.

Fehér már a második valóban őslakos wekerlei generációt képviseli. A telepen nőtt fel, itt is vezette oltár elé a szintén idevaló aráját, Wagner Saroltát. A vőlegény és az anyós soha nem szenvedhette egymást. Ezt jómagam édesanyámtól hallottam évtizedekkel később, amikor Fehér Gyula és Wagner Sarolta unokájának udvaroltam 1967 táján. Édesanyám ugyanis özv. Wágnernénál a Murányi utcában tanulta ki a szabás-varrás mesterségét.

Wagner Sarolta az esküvő után az egész életét a Fő téri házban élte le, itt adott életet két leányának, Évának és Magdolnának. A húszas évek elején születtek, így ők a Fő tér és a telep virágkorában élhettek: amikor a téren a bakfislányok délutánonként korzóztak, a zenepavilonnál hallgatták Bede Buciék kamarazenéjét, és titkon lesték az úri divat szerint öltözött telepi legényeket, akik a Társaskörből jöttek, vagy oda mentek egy kuglipartira. A nagyobb és bátrabb leányok be-betértek velük egy fagylaltra vagy egy pohárka likőrre Széphelyihez (ma Wekerle étterem) vagy a Csorba cukrászdába. Ez utóbbinál híres volt a „rumkrém pohárban” különlegesség.

Fehér Éva és Magda anyjuk hivatását választotta: mindketten óvónők lettek. Éva – a későbbi Romhányiné – sok-sok wekerlei család személyes ismerőse, nem egy famíliában több generációnak volt óvónénije.

Mielőtt a férjről, Romhányi Imréről szólnék, be kell mutatnom a szülőket: Romhányi Oszkárt és Zsarnay Arankát. Ők újdonsült házasként kerültek a telepre annak idején. Romhányi Ganz-tisztviselőként érdemelte ki a bérleményt. Aranka (nekünk Nagymami) – elszegényedett felvidéki kisnemesi sarj – tűzről pattant, örökké jókedvű menyecske, aki nemsokára jó barátságba került a szintén vidám természetű, fentebb említett Fehér Gyulánéval. Ekkor még egyikőjük sem sejtheti, hogy kisiskolás, illetve előlgombolós korú gyermekeik barátságukat egyszer majd rokoni kapcsolattá emelik.

A Romhányi fiú jó eszű, szorgalmas. A nagy példaképről, Széchenyiről elnevezett gimnáziumot jó eredménnyel végzi el, majd tanulmányait a jogi karon folytatja, amit befejezni azonban a II. világháború miatt nem tud. Romhányi Imre karpaszományos őrmesterként ott van a doni vereségnél. A Donnál, de a háború utolsó évei alatt másutt is, sok-sok telepi fiú, barát marad el a Wekerléről örökre.

Romhányi Imre és Fehér Éva (3. generációsok) már a forintos világban lépnek házasságra. Nászukból két gyermek született: Éva és András. Romhányi Éva szeretett nőm, gyermekeim édesanyja. Ugyanabban a lakásban él velem és gyermekeinkkel, ahol apja fogant és született; ugyanabban a pincében tartjuk a család kinőtt ruháit, ahol nagyanyja a szenet tartotta, és ahol apja kamaszkorában gyertyával a mennyezetre karcolta saját és akkori szerelme nevét; ahol szülei és nagyszülei a bombázásokat átélték és rettegték. Romhányi András a sokak által kedvelt „ A Magyar Kollégium történeteiből” cikk- és televíziós sorozatnak szerkesztője és előadója. A határon túli magyar kultúra lelkes és szakértő pártfogója. A Magyar Kollégium vezetője. Feleségével és három gyermekével a telepen élnek. Népművelőként a wekerlei aranykor szokásainak némelyikét szeretné visszacsempészni a mába. Úgy tűnik, sikerrel.

Éva és András a családban a negyedik wekerlei generációt képviselik.

Ez volt az anyai ág, nézzük az apait!

Nagyapám, Pulay István, mint a BSZKRT kalauza vált jogosulttá a telepi bérletre. A sovány, aszkéta külsejű, de mosolygós munkás négy gyermekével és feleségével, Baricza Juliannával szoronkodik a Gyáli úti (ma Nagykőrösi út) kétszobás félkomfortban. Szerényen élnek, de minden gyermeküket taníttatják. Pulay István legnagyobb lánya, Julianna az édesanyám.

Pulay Julianna a legzavarosabb időkben, 1944-ben megy férjhez, s nagyon messzire kerül a szülői otthon tűzhelytől. Egy grófi uradalmi számtartó (ma: főkönyvelő) Nagy Tivadar – apám – leviszi a Dráva mellé, a pusztára, azaz a „majorságba”. Nagy Tivadar Kispesten született, a Ferencvárosban, a Gyáli úti Nyolc házakban nőtt fel.

Pulay Julianna – most már Nagy Tivadarné – második asszonynak számít a rangsorban az uradalomban. Idegen szerep ez, idegen közegben. Tisztességgel, becsülettel helytáll. Férje árván maradt kisfiának és további három gyermeknek odaadó, gondos, szorgos-dolgos édesanyja. Ura mellett meg- és átéli a kitelepítéseket, a falusi „osztályharcot”. Laktak ötszobás összkomfortban, majd fűtetlen, földes szobában, egy kitelepített volksbundista házában. A sváb környezetnek az idegen „betelepülő”-vel szemben kijáró gyűlöletétől övezve taníttatja lányát és fiait, s nyaranta elküldi őket „haza” a Wekerlére, ahol édesanyja és két húga él családjával.

1956 trauma Nagy Tivadar és felesége számára: itt hagyja őket legnagyobb fiúk. Amerikába távozik. A család néhány év múlva visszaköltözik Somogyból a Wekerlére.

Nagy Tivadar és Pulay Julianna házasságából három gyermek született. Tamás, vagyis jómagam, a középső gyerek Somogyban születtem bába segédletével, a pusztán. Tizenöt évig Somogyban éltem. Alig múltam három éves, amikor a Gyáli úti kórházban kivették a mandulámat, ezt megelőzően és követően pedig hosszabb időt töltöttem nagyanyám és keresztanyám otthonában a Tárnok (ma Vonás) utcában. Hazatérvén szüleimhez a Kapos menti kis faluba, igen elszomorítottam őket, mert a megérkezést követő egyik nap kis motyót csomagoltam magamnak azzal: „Hazamegyek a Nagymamához!”

– Hogyan mennél fiacskám? – kérdezte édesanyám. – Nem is találnál oda.

– Odatalálok! Megismerem én azt a kis kaput – így én.

Az a kis kapu a Wekerlén, a Gyáli út 14. számú ház udvarát választotta el az utcától, ahol akkor még drótostót, jegesember és vonat járt.

Itt láttam az Ady Moziban az első Pitkin filmet, itt láttam először „muki”-t, azaz síncsiszolót. S tízegynehány évvel később itt kaptam az első gumibotot, azt hiszem, Rudas őrmestertől, amikor a Fő téri színpadon fellépő együttest egy fáról akartam nézni. Itt hajszoltam a focit és a lányokat, s itt léptem oltár elé menyasszonyommal Romhányi Évával.

Ezzel a lépéssel kapcsolódik össze a család két ágának története, s ezért tarthatják magukat fiaink, N. Csanád és N. Koppány ötödik generációs wekerleieknek. Ha nem is itt születtek, de itt fogantak és ide hoztuk őket haza a korházból.

Sajnálom, hogy anyakönyvükbe nem írható bele, születési helye: Wekerle.

***

Most kilépek azon az egykor-volt, képzeletbeli kiskapun, és sétát teszek a telepen. Itt-ott megállok, elábrándozom, hagyom az emlékeket feltörni.

A Gyáli (ma Nagykőrösi) úti ház előtt ma buszra várnak az emberek. Az M5-ösön dübörgő autóóriások szinte a hálószobák falát súrolják. Micsoda embertelen cselekedet volt az utat ilyen közel engedni a házakhoz! Sokan elmenekülnek. A házban az egykori családokból már senki sem lakik. Persze, amennyire tudjuk, számon tartjuk egymást. A festékbolt tulajdonosának, a Stefaniknak az unokájával egy osztályba jártam a kispesti gimiben. Vele legalább ötévenként találkozom. De emlékem és tudomásom van Vargaék rokonáról is, aki a földszinten a sarokban lakott. Gyerünk, látogassuk meg a rokonaikat a Dobó Katica, meg a Nádasdy utcában. Varga Judit a Wekerlei Társaskör Egyesület vezetőségi tagja, minden társadalmi munka „hőse”. Egykettőre odaérek.

Útközben azon meditálok, mi értelme volt annak, hogy némelyik utca nevét (akár már többször is) megváltoztatták. Nem viselte itt egy utca vagy köz sem olyan politikus, vagy más személy nevét, aki a szocializmus korában vállalhatatlan volt.

A wekerlei közterületek elnevezését az 1910-es években – ötven évvel a kiegyezés után és még az első világháborút követő Trianon előtt! – a magyar történelem nagyjairól, híres emlékhelyeiről, szimbólumairól nevezték el. Tudom, hogy a háború után két nagy névváltoztatási hullám érte Budapestet, így a Wekerlét is: az egyik a Nagy-Budapest kialakítása utáni. Ekkor (1953-54) tűntek e la következő utcanevek: Apafi, Endre király, Pálffy, Pázmány, Szent László, Szent István, Thurzó, Turul, Verbőczy (sic), Zsigmond körút. A máodik a hatvanas évek végén (1967-6): Corvin krt., Etele, Kálmán király, Nagy Lajos körút, Szabolcs, Szilágyi Erzsébet, Tárnok, Zalán. A szocializmusnak hívott korszakban ezekből előbb csak fantáziátlan (Gomb, Cukrász, Almavirág, Tarka köz), később közömbösnek tartott, de elég szerencsétlen vagy otromba (Kábel, Kis, Kelengye, Körző, Vonás, Tálas) közterület elnevezések lettek. Amikor a hetvenes években Kispest és Zalaegerszeg testvérvárosi kapcsolatot létesített, a Zalaegerszeg utca elnevezést kapta. (Meg kell hagynom, Zalaegerszegen is van Kispest utca.)

Valamikor a wekerlei körút valóban körbe futó, jelentős szélességű út volt a Corvin.-.Szt. István.-Zsigmond.-Nagy Lajos-Corvin körutak, amelyikre villamos járatot terveztek, amelynek azonban a megépítését az I. világháború megakadályozta. Az egykori valódi körutakat elnevezésük által „kiegyenesítették”, megcsonkították vagy igen furcsa, girbe-gurba (a mai Corvin krt.) utcára változtatták.

Elhatározom, hogy megteszek egy nagy kört a telepen, és ismert családokhoz bekopogok, velük riportot készítek. Az ő elbeszélésüknél hívebb Wekerle telepi képet nem lehet festeni.

Lépteim Vargáék felé irányítom.

***

Vargáék

Tudva levő, hogy a telepen lakó családok a családfő alkalmaztatása után kaptak itt bérlakást. A legnagyobb létszámban a MÁV dolgozói juthattak bérleményhez. Ezen a jogcímen vált bérlővé Varga István is, aki a Gépgyárban dolgozott. Varga István egy Vas vármegyei községben született majd egy évtizeddel a kiegyezés előtt. Az emlékezet nem sokat őriz felmenőiről és az ő fiatal koráról. Annyit ismer a családi krónika, hogy a szülők birtokházasítással kényszerítették olyan lányhoz, akihez nem húzott a szíve. Az esküvő után felszállt a vonatra, és csapot-papot hátrahagyva felutazott a székesfővárosba, ahol a MÁV Gépgyárba beállt dolgozni.

Fia, Varga Béla – akiről elöljáróban eláruljuk, ö Judit édesapja – elemi iskoláit és a polgári első három évét a III-asban járta ki, ahol édesanyja gondnokoskodott. Mint akkoriban a telepen élő fiatalemberek zöme, a munkaidő után ő is itt élte életét. Itt járt sportolni, itt éltek barátai. Nem csoda, hogy feleséget is a telepen talált.

A Szendrő köz 11. szám alatt élt egy dohánygyári munkás, bizonyos Szili András, akinek öt leánya volt. Egyszerű és dolgos család volt, illik rá Tóbiás, a tejesemberrel való hasonlat. Nagyon szegények voltak. A gyerekek anyja varrogatásból pótolta ki a portás férj fizetését. Egyik leányuk Gizella – született Vácott, 1919-ben – textilmunkásként dolgozott a KISTEXT-ben. Neki udvarolt Varga Béla, és vette nőül 1941-ben. A férj evangélikus, az ara katolikus. A férj reverzálist adott: beleegyezett, hogy a születendő gyermekek a római katolikus vallást kövessék.

Hadd tegyünk egy kis kitérőt! Egy másik Szili lánynak udvarolt Garamvári Pista, akiről fentebb megemlítettük, hogy nagyon jól énekelt. A két Szili lány ugyancsak jó énekeseknek számítottak. A Katolikus Leányegylet – ahogy ők mondták: a Kat-Kör – tagjai voltak, és ki-kijártak a fiúk futball mérkőzéseire, el-ellátogattak a munkásdalárdába. Nem sok embert lepett meg tehát, amikor a két barát együtt kérte meg a két leány kezét, közösen tartották meg eljegyzésüket. A barátokból sógorok, egy családba tartozók lettek. (Garamvári Istvánnak Zsuzsa nevű leánya osztálytársam volt a gimnáziumban.)

Varga az ifjú asszonyt a Dobó Katica utcába vitte, ez lett közös otthonuk. Itt született meg évek múlva két leányuk, Anikó és Judit. Judit ma úgy nyilatkozik, noha mindkét lány diplomás pedagógus lett, együtt és a diplomáikkal sem érnek édesanyjuk nyomába, aki kiváló és szerető anya, nagyszerű játszótárs, megértő szülő, ösztönösen jó pedagógus volt.

„Igen szép gyerekkorunk volt. Feledhetetlen. Ebben elsősorban a család, de nem utolsó sorban a környezet játszott szerepet.”- emlékezik Varga Judit. „Apu minden játékot elkészített nekünk: volt babaházunk bababerendezéssel. Hintánk, libikókánk. Minket anyu habos, fehér ruhákban járatott, és soha nem kaptunk ki, ha összepiszkoltuk. Lelki szemeim előtt van a kép, ahogy az a törékeny kis asszony – akiről viccesen azt mondtuk: vasággyal együtt nyom 47 kilót – a húsz literes teli mosófazekat szép időben vitte hátra az udvarra, ahol dúdolva mosott. Vasalás közben nekünk énekelt, miközben lábával lökte a hintát. Énekelt, mesélt; majd újra mesélt, s énekelt. Amikor zsúr volt nálunk, a környék összes gyereke hivatalos volt.”

Amikor nagyobbak voltak, a Kisfaludy utcába jártak korcsolyázni. Oda gyakran mentek együtt a kertszomszédságban lakó Szutrély fiúkkal. Barátaikkal végigjárták a hegyeket szánkózni. A hócipő alatt sokszor újságpapír melegítette ugyan a lábukat, de boldogan mentek. A Kis-Dunán megtanultak kílbótban evezni. A dunai sátras kirándulások, evezőtúrák életformájukká vált.

Judit eleven kisgyerek volt. Ha nem tanítaná egy egész iskola apraja-nagyját, azt mondanánk, valóságos ördögfióka. Vele mindig történt valami, rajta mindig volt flekk. Ahogy ő fogalmaz: az Ady Moziban csak ő tudta elhagyni a télikabátját a legnagyobb hidegben; ki más akadhatott fenn a kerítésen, mint ő ?; s neki minden alkalommal elveszett valamije az uszodában.

Kiskorától kezdve úszott, édesapja vitte a Csasziba. (Annak, aki nem ismerné e nevet, elmondjuk: Császár Uszoda, ami a mai Komjádi Uszoda mellett állt.) Judit egész kicsi korától Honvéd drukker volt. Ebben nagy valószínűséggel közrejátszhatott az a körülmény is, hogy Puskás Öcsi édesanyja a Vargáéktól nem messze, a Rákoczi utca sarkán lévő tejcsarnokba nagy tálca krémessel állított be, ha győztek a fiúk. Márpedig gyakran cselekedték ezt.

Judit szülés után átmenetileg elhagyta a vizesek világát. Általános iskolába ment tanítani. Első állomása Csepelen volt. Volt tanító néni és napközis. Az utolsó tizenöt évben csak testnevelést tanít. A nyolcvanas évek eleje óta a Pannónia Általános Iskola pedagógusa. Örömére elsőtől kezdve nyolcadikig viszi a gyerekeket. Tanítványai között találhattuk Egerszegi Krisztinát.

A tanítás mellett évtizedek óta a Budapesti Spartacusban úszást oktat.

1984-ben a Kiváló Ifjú Pedagógus pályázaton indul. Pályaműve egy, az I-es számú iskolával szemben lévő térre tervezett játszótér és KRESZ-park volt. Akkoriban egy háztartási tüzelőolaj kút éktelenkedett a park szélén, a park pedig a kutyák illem-, a motorosok találkahelye volt. A pályamunka díjat nyert. A megvalósítás azonban csak egy évtizeddel később, más formában valósult meg. Judit kitartó munkálkodása és talpalása meghozta gyümölcsét, ma szép játszótér áll ahelyt.

Fiatal házasként a mai Europark helyén egykor volt Dugonics utcában lakott, munkahelye Csepelen volt. Természetesnek tűnt, hogy ott igényelt lakást. Aztán itt a Wekerlén, a Pannónia Általános Iskolában kapott állást, lakást ugyanakkor Csepelen. 1986-ban költöztek vissza a Wekerlére. Épp akkor szerveződött a Wekerlei Társaskör újbóli életre lehelése. Újlakiné Gazdag Judit és Geleta Károlyné hívták. A lokálpatrióta beszervezésével nem volt nehéz dolguk. A Dobó Katica u. 66-ban elindult a Wekerlei Társaskör Egyesület működése.

***

Arra eszmélek, hogy a húsz évvel ezelőtti telepet látom magam előtt. A nyolcvanas évek közepén az akkori helyi hatalmasságok jóindulatát megszerezve újra létrehoztuk az először 1910-ben megalapított Wekerlei Társaskört. Egyesületként, évekkel még az egyesülési törvény életbelépése előtt. Kik is voltak az újraalapítók? Mindenek előtt dr. Kóczán László, aki „helyzetben” volt, hiszen a Hazafias Népfront helyi vezetőjeként befolyással rendelkezett, és aki helytörténeti kutatásokkal is foglalkozott. Ő már nem él. A kíméletlen, gyilkos kór ragadta el. Az alapítók közül – ki ezért, ki azért – legtöbben kivonultak a közéletből. Közülük egyesek azt mondják: ha nyugdíjas leszek, újra számíthattok rám. Ki is ígérte ezt legutóbb egy beszélgetés során? Megvan! Jankura Kati.

Feléjük veszem az irányt. Elmegyek a ház előtt, ahol egykor Rozman Ákos lakott. Évtizedekig Svédországban élt, híres zeneszerző. 5-6 éve járt itthon néhány napra. Filmet forgattak róla. Nekem a telefonba elmondta, nem tudott elmenni az egykori otthonához, félt, hogy nem ismer rá. Ő pedig a kis lakra úgy akar élete végéig emlékezni, ahogy negyven évvel ezelőtt itt hagyta. Ma Stockholmban alussza örök álmát.

A közelben lakik Szilágyi tanító néni. Istenem, hányan mondhatják el magukról egy városban, hogy negyven évig egy közösségnek voltak tanítói. Mert Szilágyi Szilárdné, Magdi néni az volt. A kapuban beszélünk.

1945-től 49-ig a Wekerle telepi II-es iskolában, majd egy évet a IV-esben tanított. Utána véglegesítették az I-esben, a mai Pannónia Iskolában. 1950-től 1984-ig ez az iskola volt a munkahelye. Ilyen hosszú időszak elegendő akár az egy családon belüli több generáció tanítására is. „Oktattam sokakat, akiknek a szülei közül is a tanítványom volt valamelyik. Nem emlékszem ugyanakkor olyan esetre, hogy nagyszülő is lett volna köztük” – magyarázza. Az élete nagy részét iskolában élte le. Hat éves korától hatvankét éves koráig szeptemberben kezdődött az év, és júniusban ért véget.

Sok igazgatót, kollégát említ: Jankura Jánosnét, Horváth Lászlót, Tildy Zsuzsát, László Józsefnét, Somorjai Józsefet, Péterdy Péternét, Gondánét és még másokat. Amikor életének erről a rövidnek nem mondható szakaszáról beszél, szeme még jobban csillog, ömlik belőle a szó. Sorolja a kételyeket, sikereit, a kollégákat, de mindenek előtt a kis tanítványokat. Felelevenít tanfelügyelői látogatásokat, iskolai ünnepélyeket, közös örömöket. Elmondja, mindig járt templomba. Emiatt soha, még a kritikus ötvenes években sem kapott feddést elöljáróitól, még megjegyzést sem.

Egykori tanártársát, Abody Bélát, a hetvenes évek egyéni karakterű humoristáját említem. Nevet. „Ha-ha! Jópofa ember volt, nagy bohém. Felszólalásai az értekezleteken élményszámba mentek. Ő volt az, aki a tantestületi megbeszélésekbe életet vitt. Jó kedélyű, különleges ember volt, kirítt a tantestületből. Nemcsak mi, kollégák, a gyerekek is nagyon szerették.”

*** Jankuráék

Kevesen vannak a Wekerlén, akik még nem hallották ezt a nevet: Jankura. Nagy és régi wekerlei família. Kik ők? Idézzünk föl egy harminc évvel ezelőtti napot!

Dr. Jankura János már kora hajnalban fölkelt. Kiment, megmosakodott, majd a kertben, a már rogyadozófélben lévő szaletliban leült. Bent még mindnyájan aludtak, de a forró nyári éjszaka az egész telepet megviselhette, mert – most hogy elviselhetőbb a lég- még mindenhonnan az alvás zajai hallatszanak. A korán kelő madarak is csak most hangolnak. A templom felől odahallatszik egy csalogány csattogása, de a párbajra kelő feketerigók egyre jobban elnyomják édes dalát. A kiskapuhoz vezető majd’ félévszázados téglából rakott úton, meg a kútgyűrű szélén udvarolnak a tojóknak, majd fürdésre invitálják őket. Jó nézni e kedves teremtményeket.

Persze, hogy nem tud aludni. Nagy nap a mai. A legkisebb gyerek ma valósítja meg régen dédelgetett álmát: lesz követője, lánya jurista lesz.

Valaki ráköszön az utcáról, de ő éppen csak meghallja, gondolataiban van elmerülve. Meg a sok-sok gyümölcstől roskadozó kajszifától sem ismeri fel az elhaladót. Kicsit kizökkentették révedezéséből. Felteszi fekete keretes szemüvegét. Hol is tartott? Eh, mindegy!

Új emlékképpel szenderedik el: Szepesófalun, ahol született és ezideig minden jót és rosszat kapott, kidobolták cseh és magyar nyelven, hogy családjának el kell hagynia az ősi birtokot, a házat, az orvosi rendelőt, a hazát. Kiskamasz volt, ismert a faluban mindent és mindenkit. Vajon ezek nélkül hogy’ lehet élni? És hol?

Fölriad, felesége kérdi. Megnyugtatja, nincs baj, majd tovább utazik emlékei birodalmában. Sohasem fogja elfeledni, ahogy apja, Dr. Jankura Miklós szepességi körorvos, a kitelepítést vezénylő cseh tisztet „megtisztelte”. Bizonyára amaz sem.

A házban már nyüzsgés van. Apuka! – szólítják. Készülődni kell, mennek az egyetemre.

A 42-es villamossal a Kálvin térig utaznak. Az emberek arcán aggódás, a reggeli lapok még a Tisza felső folyásán leselkedő árvízről tudósítanak, de a rádióból már tudhatni, megtörtént a baj, hatalmas az ár. Őt megérinti ugyan, de a számára mindennél fontosabb esemény inkább leköti. Istenem, a nemrég még olyan kicsi Kati leánya – most veszi csak észre, milyen komoly nő – órákon belül dr. Jankura Katalinná érik.

Az édesanya, Keresztes Katalin 1936-ban végezte el a tanítóképzőt. Szilágyi Magda néni előtt végzett pár évvel. Onnan és az utcából (a lakásuk is közel van egymáshoz, szinte szomszédok) jól ismerték egymást. Kolléganők is voltak hosszú évekig. Az oklevél birtokában ott folytatta, ahol édesanyja abbahagyta. Ötven évig tanított a Wekerlén. Sok gyerek tanulta tőle a betűvetést, a szorzótáblát és az olvasás tudományát. Rövid ideig éneket is, majd nyugdíjas korában, napköziben. Kedvenc osztályában tanultak többek közt Somorjai Paula, Mikula Mari, Kulcsár Bea (Egri Tibornak, a kántornak a felesége). Az idős Kati tanító nénit is szerették a gyerekek, hozzá szívesen jártak a napközibe.

Kedves, de szigorú tanítónő volt. Különösen a sajátjaival szemben. Bandit, az egyik fiát egy évig tanította. Bandi otthon egy alkalommal megkérdezte édesanyját –„Anyu, mi van számtanból föladva házi feladatnak?” – „Én nem tudom kisfiam, én a te anyukád vagyok. Az Unti Jóska anyukája sem tudja, mit adott fel a tanítónéni!” Majd átküldte fiát Unti Jóskához megkérdezni, mi a házi feladat?

Az apa, Jankura János Szepesófalun született, ahol apja körorvos volt. Miután el kellett hagyniuk a Felvidéket, Váchartyánon találtak új otthonra, Vácott a piaristáknál érettségizett. Az érettségi tablóképen Öveges professzort fedezzük fel.

Jancsi a Mária Valéria telepen működő Szepességi diákotthonban lakott egyetemi évei alatt. Így közel volt a Wekerléhez, és ami igazán fontos: közel Keresztes Katinkához. 1936-ban végezte el a jogi egyetemet, állástalan diplomásként kezdett. A háború után tanácsi alkalmazottként élte életét, jogászként sosem dolgozott. Két álmot dédelgetett. Egyrészt furtonfurt arra gondolt, vissza kell jutnia szülőfalujába, másrészt a számára beteljesületlen jogászi pályát kívánta valamelyik gyermekének. Szülőfaluját sosem látta viszont, a másik álmot később leánya valósította meg.

Dr. Jankura János és Keresztes Katalin a wekerlei katolikus templomban kötöttek házasságot, Winkler József atya adta össze őket 1940. nyarán. A frigyből öt gyerek született: Micu(1941), Bandi(’42), Jancsi(’43), Gyuri(’45), Kati(’46).

Amikor a háború elérte Magyarországot, Jankura Jánost behívták katonának. Az ezek után történteket naplójából ismeri a család. A csapatok nyugat felé vonultak. A határ közelében János két társával visszafordult, dezertált. Sikerült Tatabányáig eljutniuk. Elkapták, majd katonaszökevényekként halálra ítélték őket. Fogságban várták az ítélet végrehajtását. Mire azonban az bekövetkezett volna, az oroszok megérkeztek. Ezután az oroszok begyűjtötték őket, és elindították őket Keletre.

Eközben felesége, aki várandós volt a negyedik gyerekkel, úgy tudja, férje meghalt. Az ítéletről ugyanis értesítették. A hadifogoly trupp a kőbányai állomáson vesztegelt néhány napig, Ezt felhasználva János, a katona kis levélkét bízott a „jószerencsére”, ami azt kézbesítette is. Így láthatták viszont egymást a Katalin és János a vonatablakon át. „Kisfiam, van apád!” – kapta ki a kiságyból az újszülött Gyurikát édesanyja miután boldogan tért haza.. „Láttam, és milyen szép volt, de oly szomorú!” őrzi a katonanapló a bejegyzést a találkozásról.

Bukarestig jutottak el, majd ’45 szeptemberében hazakerült.

A szerelmes egymásratalálást a legkisebb gyermek, az egyetlen kislány fogantatása bizonyítja: ő lett a „Hála Istennek!” (A fiuk szerint ötödiknek már csak egy selejt – egy lány – sikeredett.)

Amikor a gyerekek iskolába jártak, volt a családban egy fekete tábla, amire az anya mindig kiírta, kinek mi a dolga. Ahogy a fiúk nőttek és kerestek is, meg a házimunka sem volt ínyükre, Kati felvásárolta a teendőket. Jól jött a zsebpénz. Volt állandó reszort is, Gyurié volt a bevásárlás, Katié a mosogatás. A többi házimunkát anyjuk kiosztotta. Kati ezekből vásárolhatott. Amikor takarított, arról a környék is tudott. Ugyanis végigénekelte.

Állitólag Szt. Gellért mondotta egykor: ”Boldog az a nép, amelynek lányai, asszonyai nehéz munka közepette is dalra fakadnak.” Jankuráék a sok gond, a szegénység mellett is boldogok voltak. A szeretet köteléke védte és tartotta össze a családot. Valamennyi gyereket zenére taníttatták. Kit több, kit kevesebb sikerrel.

Miklós volt a legidősebb. A Vörösmarty Gimnáziumban érett, zongorázni, orgonálni tanult. A felsőfokú iskola választásánál komoly dilemmát jelentett neki: orvosi egyetem vagy zeneakadémia. Orvos lett, de kiválóan orgonált. A wekerlei templomban is rendszeresen. Baráti köréhez olyan wekerlei fiúk – ma már neves komponisták – tartoztak, mint a Svédországban élő Rozmann Ákos, vagy Balázs Árpád. Mintagyerek volt, neki nem volt soha piszkos a ruhája, ő nem focizott velünk, ő jó tanult, ő kitűnő tanuló volt az egyetemen is, szorgalmas, de a szülők soha nem mondták: bezzeg a Micu. Miklós fül-orr-gégész lett, Salgótarjánban élte le a felnőtt életét. Mellette Bátonyterenyén kántorkodott. Miklós két éve halt meg.

A többiek nem voltak mintagyerekek, inkább olyanok, mint a gyerekek. Jók is, haszontalanok is, hangosak, sokszor szutykosak. Valamennyi gyerek járt a híres wekerlei kórusba, a Harmonia Sacra-ba énekelni, Miklós orgonált is. Micu vidéki lányt vett feleségül, a többiek wekerleit.

Katalin az ötödik, az egyetlen leány. Természetesen fiúsítva lett. Nem babázott. Focizott (balszélen) – szívesen megkérdezném a csúfolkodó bátyakat, no, és hogyan? Őt nem kellett a szülőknek elporolni, megtették azt gyakran a fiúk. Az is biztos, külső támadás nem érhette, ahhoz bizony előbb négy Jankurát kellett legyőznie a bátor vállalkozónak.

Meghatározó élménye volt fiatalkorának a Dauner János szalézi atya vezette Harmónia Sacra kórus. Közösséget, az egymás iránti felelősségérzetet, a művészet át- és megélését jelentette. „Olyan volt a kórus, mint egy család. Horváth Frici volt a Papa, Pásztor Jancsi „bácsi” volt a Nagypapa. Ő mozdonyvezető volt, s talán miatta is, egy időben magam is mozdonyvezető szerettem volna lenni. Ők terelgettek bennünket, kisebbeket, majd a mi sorsunk is ez volt, a nálunk fiatalabbakat, a később a kórusba kerülőket. Noha a nagyok próbája 8-tól 9-ig tartott, én már 7-re odamentem, mert a kicsiké héttől nyolcig volt. A kicsikre vigyáztunk.” –eleveníti fel az egykori szép napokat.

„Soha nem esett nehezünkre vasárnap hajnalban fölkelni, ha vidékre mentünk kirándulni vagy énekelni. Egy pomázi kirándulás ma is a szemem előtt van. Mentünk az erdőben és énekeltünk. Persze, mindjárt több szólamban. Egyházi és világi énekeket. János bácsinak két kedvenc világi dala volt: a Kigyúlt a fény a megszépült Lánchídon és a Van, aki vár, ha hazamész. Váratlanul egy tisztásra értünk. Azt láttam, mindenütt állnak az emberek, akik áhítattal és csodálattal álltak félre, és hallgattak bennünket.” – emlékezik.

Kati pedagógusi pályára szeretett volna lépni, apja lebeszélte. Erre két oka is volt: egyrészt olyan időket élt meg, amiről úgy vélte, azt kell tanítani az iskolákban, ami tisztességes embernek lelkiismeret furdalást okoz, s ezt nem kívánta lányának, másrészt ő volt az utolsó remény, hogy gyermekei közül valaki jogász legyen. Mint fentebb olvashattuk, 1970-ben jogi doktorátust szerzett.

Jankura Katalin a Wekerlei Társaskör Egyesület vezetőségének munkájában a 90-es évek elején nagy örömmel vett részt. Részese volt az első Wekerlei Napok megszervezésének, igen sok energiát fordítottak rá, nagy örömmel. Finánc lévén ő csábította ide a pénzügyőr zenekart, akik a Wekerlei Napokon a vasárnap reggeli zenés ébresztőt fújják egy évtizede. Más elfoglaltsága miatt ugyan megvált az egyesület vezetésétől, de ma is szívesen emlékszik vissza az együtt végzett munka sikereire. Azt tervezgeti, hogy nyugdíjas korában – ha igényt tartanak rá – ismét bekapcsolódik a társaskör munkájába.

***

Vasárnap dél van. A templom előtt, mint a mise után mindig – még esőben is! – ismerősök, barátok csoportosulnak. Az ünnepi ebéd előtt néhány mondatot váltanak, egymás hogylétéről érdeklődnek. A kórusról nagy garral zúdulnak az utcára a fiatalok. Sokan kisgyerekkel, karonülővel.

Koroly Gyurkával beszélgetek éppen és ő Somorjai Jóska bácsit, én Dauner János atyát hozom szóba. Valamikor mi is kórustagok voltunk. Ő az ötvenes, én hatvanas évek elején. Mindketten a magunk egykori karnagyáról emlékezünk meg. Közben jobbra-balra egy-egy biccentés, kalapemelés.

Elbúcsúzunk egymástól. Elnézem, egyre nehezebben jár. Mondta is nagyon rosszak a „virgácsai”. Nem tettek neki jót a börtönévek.

***

Koroly T. György

Koroly Gyuri 1928. november 1-én, Mindenszentek napján látta meg a napvilágot. Neve hivatalosan Koroly Tivadar György. A Tivadar elmaradhatatlan név a családban – mesélte egyszer, midőn a rejtélyes T. iránt érdeklődtem.

1930. szeptemberében – dacára annak, hogy a családfő még nem volt véglegesítve, de sok gyermekes vasutas dolgozó volt – lakásbérletet kaptak a Wekerle-telepen, ahova három poronttyal költöztek. Nem sokkal ezután megszületett a negyedik kicsi. 1945-ben bombatalálat érte a házat, és akkor a Winkler plébános lelki barátnője, Fanni néni felajánlotta, hogy költözzenek be a Hungária út 46. alatt lévő tanítói házba. Ő maga később elköltözött, s a gondnokság kiutalta a lakást Korolyéknak.

Korolyné igen vallásos volt, valamennyi gyermekét templomba járatta. Az új templom – a mai – felépítéséig és felszenteléséig a III-as iskola tornatermében működött a római katolikus kápolna. A kis Gyurka és öccse, Gabi minden vasárnap – s ha nem volt más tennivalójuk hét közben délután is – ministráltak. Később az új templomban, mint régi kis ministránsok, előjogokat követeltek maguknak. Emiatt sokszor gyűlt meg a bajuk a Tiszivel, azaz Winkler tisztelendő úrral. Egy alkalommal Gábor kíváncsiságból meggyújtotta a harangkötelet, majd saját tenyerével oltotta el. Nem volt elég büntetés a sajgó tenyér, a lépcsőszolgálattól is eltiltották egy darabig.

Már ismerjük más családok történetéből is, hogy a wekerlei kisfiúk – és különösen a legények – egyik kedvenc játszótere a Katonarét –itteni zsargóban :Kratyó -és az Epreserdő volt. Itt nem csak erejüket, ügyességüket mérhették össze a Mária Valérián lakó korosztálybeliekkel, de itt tanultak meg sokan korizni, életre szóló barátságok vagy ellenségek születtek. Nem volt ez másképpen a Koroly fiúkkal sem. Bányász tisztelendő, aki a legkisebbeket tanította, igen sokszor kirándult ki az elemistákkal az erdőre. Itt nemcsak a bibliából mesélt izgalmas történeteket, hanem harctéri kalandokról is beszámolt a sok szájtátinak, lévén tábori lelkész. Szép gyermekkor volt!

Amikor legényekké nőttek, mind többet jártak a Társaskörbe, ahol kuglizni, sörözni-borozni, kártyázni lehetett. Itt igen érdekes beszélgetéseknek és ugratásoknak lehettek szem- és fültanúi. Amikor még rövidnadrágosok voltak, akkor jól megfért a római katolikus Winkler József tisztelendő, a rendőrtiszt Fehér Gyulával és a szociáldemokrata könyvkötővel, Marosi Vincével. Winklerről és Fehérről ezeken a lapokon már többször olvashattunk, Marosiról ezideig nem esett szó. Róla Koroly azt mondja, kiváló ember volt, nevezetes szocdem, politikailag képzett. Így válhatott Nyersnek és Marosánnak tanítójává a Szociáldemokrata Pártban. „Kár, hogy azok más útra tértek.” – teszi hozzá.

Koroly T. Györgyöt gimnáziumba ’39-ben íratták be. Mint a Wekerléről a legtöbb fiút, a Széchenyibe.

Gyalog járt ő is, négy kilométer reggel és ugyanannyi vissza, este. A jegy ugyanis drága volt: egy hétre a diákbérlet hat pengőbe került. Akkor a családfő keresete 120 pengő volt. Gimnazista korában az Örökimádás templomába járt ministrálni a kongregációba. Ott olyan személyiségekkel ismerkedett meg többek közt, mint Angelo Rotta pápai nuncius, nagykövettel, avagy Eugenio Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Pius pápával. Tanulni nemigen szeretett. „Általában rosszul tanultam. Rosszul vagy még rosszabbul” – mond ítéletet maga fölött. 1947-ben leérettségizett, majd jelentkezett a jogra. Akkor még csak az orvosira és a műegyetemre kellett felvételezni.

Kamasz korában Gyurka bomolt a szép lányokért. Múltba révedve idézi fel a környék szép lányait. A nála jóval idősebb Pulay lányokat, a festékes Stefanik lányát, aztán a Szomorúék lányait. Sorolja, sorolja – megjegyezni nem tudom mind. Ebben a korban kötődött a ma is tartó barátság Lendvai Ferenccel.

1944-ben Koroly T. Györgyöt behívták katonai szolgálatra a Honvéd Kisegítő Karhatalom Nemzetőrségbe, Kispestre. Kivitték a frontra Dunakeszibe, ahol kézitusában megsebesült. Az ellenfele is, ő is tizenhat éves kölykök voltak. Erőszakolások, bombázások, hullák mindenütt. Amikor hazatértek Kispestre, hullahegyek közt jöttek. Lótetemek, szétszórt fegyverek mindenfele. Itthon, a Wekerlén valamennyi iskolában oroszok voltak elszállásolva. Legnagyobb nővérének, Magdinak ebben az időben első csecsemője szabályszerűen éhen halt.

Magdi hajszolt életet élt terhessége alatt. Zsidókat mentett. Nemcsak Pesten, vidéken is. Egy alkalommal Gyuri is részt vett egy ilyen mentésben, Sárváron. Gyermekeket menekítettek. S lám, milyen az élet? Még őt vonták felelősségre olyan holmik eltulajdonításáért, amit az üldözöttek rábíztak, pedig azt távollétében az oroszok rekvirálták.

A front elvonultával ki-ki visszatért munkahelyére, családjához, vagy az iskolapadba. Koroly T. György jót derülve idézi fel az akkori helyzetet: ott álltak a tanáraik előtt hadviselt kiskatonák, akik úgy érezték, őket már nem lehet újra tanítani. Járt az egyetemre, udvarolt a lányoknak, de a háborúból megmaradt katonabakancsa volt csak lábbeliként. ’48 tavaszán az egyetemre alig-alig járt be, dolgozott reggel hattól este 9-10-ig. Cipőre keresett. Valamikor aztán a tavasz végén bement az egyetemre, s megdöbbenéssel látta, ki volt írva három nap múlva kollokviumra római jogból Marton, míg négy nap múlva jogtörténetből Eckhardt professzornál. Ezzel vége lett a jogászkarriernek.

Miután Koroly a jogi egyetemet félbehagyta, a megfelelő vizsgák után vidéken dolgozott cséplőgépkezelőként, traktorvezetőként, járási üzemanyag ellenőrként.

Amikor a demokratikus néphadseregbe toboroztak önkénteseket, jelentkezett, majd ’49. április 1-én bevonult. Sztálin halálakor jött Taszárról a telefon: „Meghalt a Sztálin, elvitte a kórság, nem rabol több országot, nem rabol több postát!” – pedig a hajózókat jobban megválogatták, mint az ÁVO-t. Már akkor ilyen volt a hangulat. Ez volt Magyarország, az egyik fele röhögött, a másik-, amelyiket fotózták-, sírt-rítt. ’54-56 között Tökölön szolgált, itt érte október eleje. 1956. október 23-án délben a laktanyaőrségen kívül csak tisztek tartózkodtak a tököli laktanyában. 12 órakor felolvasták a feloszlatási parancsot.

Miután feloszlatták az egységét, hazament és elsétált a felesége elé a gyárba. Tőle értesült a városban történtekről. Haza siettek, és a rádióra tapasztották a fülüket.

Másnap a feloszlatási parancsnak megfelelően jelentkeznie kellett a Petőfi laktanyában. A zűrzavar miatt inkább azonban a kispesti kiegészítő parancsnokságot választotta. Onnan beküldték a rendőrkapitányságra, ahol őrizetbe vették. Sorsában további mintegy 30-40 katona osztozott.

Csillik Gábor rendőrkapitányhoz küldöttséget menesztettek, elérték, hogy rendészeti szolgálatra osszák be őket. Ezt követően járőröztek. „A Határ út magasságában az egykori vámház környékén komoly tömeg verődött össze, akik majd meg nem lincseltek bennünket az egyenruhánk miatt. Szerencsére több wekerlei haver is ott volt” – Morvai Józsefre név szerint is emlékezik – , „azok mentették meg a helyzetet. Végül mi zavartuk haza őket, mert az Üllői úton érkező tankoszlop biztos odapörkölt volna közéjük.” – eleveníti fel az akkori izgalmakat. Mint járőr legfontosabb feladatának tekintette a civil lakosság megnyugtatását, hazaküldésüket az utcákról.

Másnap jött a parancsolat, a délpesti katonák az Üllői úton álló Gábor Áron laktanyában (ma Bolyai János főiskola) jelentkezzenek szolgálatra. Onnan voltak szemtanúi a Népligetben álló víztorony körüli ellenállásnak, s a szovjet tankok szakadatlan áramlásának a belváros felé. Délután a laktanyában lévőket paranccsal hazaküldték. Koroly, mint fegyelmezett katona nem mozdult el hazulról hosszú időre, várta az ígért parancsot. Elsősorban a Wekerlén, annak főútvonalú határain tett nap mint nap szemlét, majd a kiváncsiság bevitte a tanácsházára. Ott pezsgett az élet, hírek és emberek jöttek, mentek.

A tanácsházán szorgoskodott az ügyvéd Mikófalvy, meg Bagi Gyula, Körmendi (Kreuzer) Iván és más ismerősök. Sokukat ismerte a Széchenyi Gimnáziumból vagy a K.I.K.-ből. A nagy forgatagban szinte észre sem vette, máris beválasztották a Forradalmi Bizottságba, annak lett katonai felelőse. „Ott volt egy csomó fegyveres gyerek, élükön Gyurika Laci. » Jó leszel te nekünk parancsnoknak.« – mondták. Ne hülyéskedjetek, nem is ismertek! –így én. » Nem számít, ha ezek itt téged ismernek és így fogadtak, akkor már mi is ismerünk.« – replikáztak. Így dőltek el dolgok akkor.” Korolyt előbb a téren a felkelők, majd a tanácsteremben a Forradalmi Bizottság megválasztották parancsnoknak. A Forradalmi Bizottság elnöke dr. Mikófalvy lett, tagjai közé választották a tanácselnök Ladosnét és Csilliket a rendőrkapitányt. „Mi rendet és demokráciát akartunk, nem vérengzeni.” – mondja meggyőződéssel. A kinevezése ma is meg van.

Rendszeresen kellett járnia a BRFK-ra tárgyalni Király Bélával, a Kiliánba Maléter Pállal, Guba ezredessel. Ő adta a fegyvereket a Timót utcából. Egy bibi volt, lőszert nem kaptak hozzá.

„November 3-án, szombaton holtfáradtan mentem haza lepihenni. Arra számítottunk, hétfőn megkezdjük a munkát. Legalább is ezt ígérte a miniszterelnök Nagy Imre. Mélyen és hosszan aludtam. Még sötét volt, kora hajnal, amikor dübörgésre, lövések zajára ébredtem. Majd apám rontott be lélekszakadva.” Bejöttek az oroszok. Koroly és apja a kapitányságra igyekezett. Ott már sokan voltak és hallgatták a rádiót. Akkor értek oda, amikor Nagy Imre bejelentette, a kormány a helyén van. Azt követően Kádár beszédét közvetítették Szolnokról.

A vasutasoktól – akikkel állandó összeköttetésben álltak – hírt kaptak arról, micsoda méretű csapatok özönlötték el az országot. Látták, reménytelen az ellenállás, Korolynak az lebegett a szeme előtt, hogy a civil lakosság körében minél kisebb kár keletkezzék. Lelki szeme előtt látta a wekerlei postások, vasutasok, gépgyári és nyomdai munkásokat, a nagyipari gyárak dolgozóit, a kispesti otthonok egyszerű embereit, nehezen megteremtett egzisztenciájukat. Részese volt a több generáción átívelő fészekrakás és tulajdonlás fáradságainak, örömeinek. Tudta, bűn lenne a várost, az embereket, az otthonokat harcoknak kitenni. Statáriumot hirdetett a rablás, erőszakoskodás, fosztogatás és gyilkolás esetére. A kapitányságot kiürítették, a legényeket mozgó védelemre rendelték. Szegedi Flórián, Ruttkai László és csapatuk a III-as iskola tornatermében, Porubszky Potyka István és az Árvai fiúk a Határ út és Ady utca sarkán, megint mások négy ágyúval a Cséri-telep környékén, a Hoffherr traktorgyár, meg a lajosmizsei vasút mellett strázsáltak. Csiszárék a kátránygyár környékén telepedtek meg és ügyelték a Ferihegyre vezető utat. Volt őrzője a Nefelejcs utcai vasúti átkelőnek. Olaj Ernőék a Határ út és Gyáli út kereszteződését őrizték. A sebesültek ellátásában a wekerleiek közül Jelentsik György és öccse Ferenc jeleskedtek.

Egyre fogytak, helyükre serdülők álltak. Őket mindenképpen le kellett szerelni.

A katonai parancsnok, a forradalom elkötelezettjeként és katonai esküjének eleget téve, katonai és emberi kvalitásánál fogva megszervezte Kispest védelmét és rendjét, a szovjet hatalomátvételt követően pedig – ahelyett hogy elmenekült volna – megakadályozta a rablást, fosztogatást és az erőszakot. Nevéhez fűződik a traktorgyár felrobbantásának, valamint az akkori tanácselnök asszony és leánya meglincselésének megakadályozása, illetve a november 18-án feloszlott Nemzetőrség helyén maradt űr káros következményeinek meggátolása. A tanácsi rendszer újraindításáig biztosította a legszükségesebb hatósági feladatok ellátását.

„Budapest utolsó nagy csatáját november 20-án Potykáék vívták meg a ruszkikkal a Wekerle sarkán, ahol most az Europark áll. Potyka nagyon súlyos fejsérülést szenvedett, Árvaiék meghaltak. Még hosszú évekig ott állt a sírjuk a Pannónia út végén. Megérdemelnének egy táblát.”

A tél folyamán a kispesti forradalmárok közül sokan menekültek külföldre.

Koroly úgy vélte, neki nincs oka rá: ő katonai esküjének, valamint az alkotmánynak megfelelően cselekedett. Valamikor a hónap végétől kezdődően Koroly újra kijárt a volt szolgálati helyére, a Budaörsi útra. A tél folyamán a Petőfi laktanya személyzetét áthelyezték Vácra.

1957. nyarán a Gyorskocsi utcába a politikai rendőrségre invitálták, kihallgatták, majd hazaküldték.

Szeptemberben Balatonkenesén nyaralt családjával a honvédségi üdülőben. 13-án (pénteken!) ott tartóztatták le. 1958. május 10-én az úgy nevezett „Kispestiek katonaperében” első fokon halálra ítélték. Három hónapig élt halálra ítélten, majd júliusban a másodfokon eljáró bíróság 15 év börtönre ítélte. Ezután következtek az „Ismerd meg szép hazád börtöneit!” mozgalom évei. Együtt raboskodott Fehér Gyulával, Kispest díszpolgárával, Csiszár Lászlóval, Manger Józseffel az Etele utcából, Kun Kálmánnal és más kispestiekkel. Ma már közülük egyedül ő él. Egy cellában ült Bibóval, ismerte Obersovszky Gyulát, Déry Tibort.

1989-ben másokkal együtt megalapította a TIB-et (Történelmi Igazságtételi Bizottság). Még ebben az évben semmisségi határozattal mentették fel a jogfosztottság (majdnem) minden következménye alól. 1990-ben kapta vissza rendfokozatát, 1991-ben alezredesnek, 1993-ban ezredesnek léptették elő. 1993. óta nyugállományú ezredes. Birtokosa az Ötvenhatos Emlékéremnek, a Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének.

***

Alig búcsúzom el Korolytól, máris újabb ismerősökbe botlom. Az eső elől behúzódtak a Fő tér 15. kapubejáróba. Itt az erkély 10-15 embernek is menedéket nyújt.

Magam sem teszek másképpen. Az esőfüggönyön keresztül bámulok a semmibe. Lassan azonban nemcsak nézek, látok is. A téren átsiető embereket, a bokrok, fák lombja védelmébe húzódó kismamákat és gyermekeiket. Látom, többen befutnak a Zrumeczky Dezső által tervezett nagy székely kapu alá, megint mások a tér nyugati oldalán lévő szatócsboltba.

Istenem, mi minden volt már ez a bolt! De szerencsére működik, Igaz, a fagylalttól kezdve a legkülönfélébb papíráruig mindent tart. Fénymásolást is vállalnak. Azt mondják, csak így tudnak talpon maradni. A nagy bevásárló központok miatt már mindkét szomszédjuk bezárt.

Ahol állunk, mellettünk található a kiskönyvtár. Sok éven keresztül voltam olvasója. Nemcsak azért, mert itt nagyobb hely jutott az olvasáshoz, mint otthon, hanem, mert itt dolgozott Erzsi néni. Pici, mozgékony, mosolygós asszony. Ha kértél egy könyvet, és nem volt benn vagy elmondta annak történetét – már ha azt iskolai célból kerested -, vagy rábeszélt egy hasonló zsánerűre.

Mészáros Erzsébet – nekem Erzsi néni, a házban lakók és gyerekkori barátok számára Bözsike – mesél a családról. Erzsi néni 1969-től kezdve egy emberöltőn át dolgozott a főtéri könyvtárban, innen ismerheti őt több generáció. A pici, örökké mosolygós asszonyt sokan szeretik. Az utcán mindenkihez van kedves szava.

A riport alkalmával is sok-sok embert, számára egykor kedves ismerőst említ meg. Minden tőle hallott megemlékezés a többiek iránt érzett felebaráti szeretetről, az együttérzésről árulkodik.

Én akkor még nem tudtam a teljes nevét, ma az életét is ismerem.

*** Feyérék

Mészáros Erzsébet és Feyér László 1943-ban a Wekerle-telepi Munkás Szent József római katolikus templomban fogadtak egymásnak örök hűséget. Ígéretüket megtartották, frigyükből öt gyermek született: négy fiú és egy leány. A családfő néhány éve elhunyt, örök álmát az említett templom urnatemetőjében alussza. Az édesanya és a négy fiú ma is a telepen él.

Erzsi néni szülei a telepre még valamikor 1922-23. táján költöztek a Rákos utca 9. alatti 2. számú lakásba. Amikor gyermekük két éves volt, a szülők elváltak. A vadászatért és utazásért rajongó, gyulai származású orvos apa, dr. Mészáros Kálmán a kelet-afrikai Abesszíniába utazott és ott élt 15 évig. Tábori főnökorvosa volt Abesszínia császárának, Hailé Szelassziénak. Az olasz-abesszín háborút követően települt újra haza. Eseményszámba mentek vetítettképes előadásai, amelyeket diapozitív képek és mozgó film segítségével tartott. Amikor a Négus Pestre jött, a külügyminisztérium főtisztviselői dr. Mészárost keresték föl, megtudakolandó a császár szokásait. 1956-ban a Természettudományi Múzeum Afrikai Állattára nagymértékben megsemmisült. Ekkor önként adományozta a múzeumnak a birtokában lévő egzotikus trófeákat

Az édesanya dr. Mészáros Kálmánné (született Bertalan Vilma) 1926-ban kapta meg azt a főtéri lakást, amelyben Erzsi néni ma is él. Ekkor nevezték ki a II. számú (ma Erkel Ferenc Ált. Isk.), akkor polgári leányiskolába tanárnak. Itt tanított 1956-ig, a nyugdíjazásáig. Bertalan Vilma kispesti születésű volt, édesapja Bertalan Béla az első kispesti tantestület tagja volt, ipariskolai igazgató-tanító. („A 100 éves Kispest” c. kiadvány nevét meg is említi (29. old).) Amikor Mészáros tanárnő halálakor a gyászjelentést szokás szerint kifüggesztették a főtéri katolikus templom előterében, egykori diákjai sorra fejezték ki gyászukat nemcsak a családnak, hanem a plébánián is. Olyan sokan ismerték és szerették, hogy ezen a módon is ki akarták fejezni hálájukat.

Erzsi néni a főtéren gyerekeskedett, a II. sz. iskolában kezdte tanulmányait. Gyermek- és ifjúkoráról kifogyhatatlanul sok emlékkel szolgál, mi azonban ezekből csak a cikk terjedelme által megengedett mértékben csemegézhetünk.

Élesen él emlékezetében, és ma is örömmel idézi fel azt az alkalmat, amikor feldíszített karácsonyfát nyert tombolán. A Fő tér 12. számú házban Wittek János fűszerüzlete működött. (Ez az üzlet a fent említett szatócsbolt, ahol még fagylalt is kapható.) Akkoriban az volt a szokás, hogy a családok egy hónapra előre megrendelték az árut, amelyet kosárban az egyik segéd úr házhoz szállított. A vevők a – 40-50 pengőre rúgó – számlát havonta egyszerre egyenlítették ki. Karácsony előtt a kirakatba csokoládéval, szaloncukorral, angyalhajjal feldíszített karácsonyfát állított a fűszeres. Erre a fára tombolajegyeket lehetett venni. Egy jegy ára 20 fillér volt. Egy alkalommal a kis Bözsike nyerte meg a szépen feldíszített és számára feledhetetlen karácsonyfát.

Bakfis korában elment a szülői háztól, Az Ajtósi-Dürer fasorban lévő, Zirzen Janka alapította Erzsébet Nőiskolában tanult, amit kis termete és a szülői féltés okán két évig magánúton végzett, majd az utolsó négy évet bentlakóként járta ki. Kitűnő érettségit szerzett, melynek birtokában azonnali felvételt nyert az orvostudományi fakultásra. Jó eredménye ellenére az első év után elhagyta az egyetemet, vonzotta a hivatali pálya. (Gyermekei „néha, nagy ritkán” szemére is vetik, miért nem folytatta tovább orvosi tanulmányait.)

Tizenkilenc évesen a MÁVAG-ba ment dolgozni. Még nem volt nagykorú – így nem is írhatott alá szerződéseket -, mégis rábízták a nagygép osztály vezetését, ahol is az ország minden részéből érkező nagygazdákkal, bankvezetőkkel tárgyalt és kötött megállapodásokat traktorok, cséplőgépek eladásáról. Közmegelégedésre látta el hivatalát, amelyikkel akkor szakított, amikor négy év múlva férjhez ment.

A férj, Feyér László kisnemesi származású fiatalember szülei a trianoni országcsonkolás utáni kitelepítéssel kényszerültek elhagyni otthonukat, a Brassó megyei Hosszúfalut. Érdekes megemlíteni, a Feyér családi névnek jelen esetben nincs köze a fehér színhez, a családi hagyomány szerint azt a család egyik ősének valamikor a XV. vagy XVI. században egy levágott – bizonyára sokat érő- török fejér’ nemesi rangként ajándékozta az akkori király. A család csángó magyar eredetű.

Zajzón, Pürkerec a Feyérek ősi fészke. Pürkerecen volt az ifjú férj egyik nagyapja templomépítő evangélikus lelkész, itt nőtt föl apja is kilenc testvérével. A szülők – mindketten Hosszúfalun tanítók- a kitelepítést követően négy gyermekükkel egy ideig vagonban éltek, majd a Wekerlére kerültek, és a Thököly út 18. számú igazgatói házban kapták meg az emeleti lakást. Az apa a IV-es iskola igazgatója, az anya a III-as iskola tanítója lett. Ebben a lakásban nőtt föl Erzsi néni férje, kinek szülei itt éltek életük végéig. Szomorú epizódja volt életüknek György fiuk elvesztése. A háború viharában leventeként Németországba sodródott, s majd az onnan épségben megtért fiatalember a félbeszakadt tanulmányait készült befejezni. Az érettségi előtt álló legkisebb fiút már a háború vége után egy évvel, 1946. februárjában a Thököly úton hátulról lőtték le orosz gépfegyverrel.

Feyér László érettségi után beiratkozott a jogi karra, majd tanulmányait a Ludovika Akadémián folytatta. Hadnagyként kezdte tiszti pályafutását a gyalogosoknál, majd távírásszá képezte át magát. Diákként a kispesti Deák Ferenc Reálgimnázium válogatottjában, legény korában pedig a WSC-ben futballozott, melynek a hatvanas években edzője is volt. Ügyes labdarugó volt, tehetségét Balázs fia örökölte, aki szintén a wekerlei egyesületben kezdte sportpályafutását.

A fiatal pár Sopronban kezdte közös életét, oda az ifjú férjet a szolgálat parancsolta. A városközpontban egy vadonatúj, polgári lakásba költözhettek be. Ott érte őket a háború, amelyben a férj a II. Magyar Hadsereg tisztjeként a Don-kanyarbeli ütközetben vett részt, s amelyből sebesülten tért vissza. Hamarosan kérte a katonai kötelékből való elbocsátását. Pályafutását a rendőrségnél folytatta. Itt ugyanúgy ki volt téve a család az áthelyezéseknek. Következő állomása a Somogy megyei Lengyeltóti volt. A Rajk-pert követően menesztették a rendőrségtől. Már civilként kapott állást egy országos nagy mezőgazdasági termeltető vállalatnál, amelynek munkatársaként szeretteivel további költözésekre kényszerült. 1950-ben tértek vissza szűkebb pátriájukba, a Wekerlére, a mai lakásba, Erzsi néni édesanyjához.

Erzsi néniéknek öt gyerekük született. Sopronban Levente és Szabolcs, Somogyban Ákos, Balázs és Erzsébet Kispesten látta meg a napvilágot. Volt, amikor Feyérék az 54 m2-es lakásban nyolcan éltek szeretetben, békességben. Igazi nehézséget csak a nagymosás jelentette, a három nő és öt férfi nem kevés szennyest termelt.

Erzsi néni sok-sok epizódját eleveníti fel az 1960-70-es éveknek. Ebből az időszakból nekem is vannak hozzájuk kötődő élményeim. Most azokra hagyatkozom.

A fiúk érdekes, izgalmas életpályát futottak be. Valamennyien korombeliek: ötvenes éveik derekán, végén járnak. Közülük többen hosszabb-rövidebb ideig a tengereken szolgáltak – talán az anyai nagyapa kalandvágyát örökölték. Szabolcsot, aki tengerész géptiszt, egy súlyos baleset parancsolta le a tengerjárókról. ( Csillag István újságíró colomboi útleírásában megemlíti a csendes, szolid életvitelű tengerésztisztet.) Ákos ma is hajón szolgál szakácsként. – Ki tudja, hány tízezer tengeri mérfölddel a háta mögött? Leventének – ő is matrózkodott egy ideig – ragyogó nyelvérzéke van. Pannonhalmán érettségizett, többek közt latin, német, orosz és angol nyelvekből. Az ELTE-n szerzett angol-orosz tanári diplomát. Tudomásom szerint nem lehet eladni lengyelül, olaszul, arabul és valamelyik cigány nyelven sem. (Épp a legutóbbi Wekerle-napok gulyás partiját követő sörözésen hallhattuk olaszul vitatkozni Ráduly Bandival, miközben egy ott csellengő svéddel vagy hollandussal németül és angolul társalgott.) Balázs rajz-, futball- és zenei képességekkel van megáldva. Balázs saját rajztudását ugyan semmire sem becsüli, de akik a 70-es években, a Fülesben látták folytatásos képregényeit, vagy újabb keletű karikatúráit, nem adhatnak neki igazat. Édesanyja birtokában van egy fotó, amelyik a Népstadionban készült, és az eredményjelző táblán góllövőként Feyér Balázs neve látszik. Újabban a „No Comment” nevű együttessel énekel. A telepen nemrég a Wekerle.Napok alkalmával tapsolhattunk is neki.

Miután a gyerekek kirepültek, a két szülő kettesben maradt. Laci bácsi a nyolcvanas évek elejétől haláláig egyre súlyosabb beteg lett. Erzsi néni türelmesen ápolta, s emellett 1994-ig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár helyi fiókjában dolgozott. A hatvanas években vallásos meggyőződése miatt csak takarítónőként, majd egyre inkább érdemibb beosztásokban. Ottani ténykedése idején a lakásnyi könyvtárnak 1500-1600 beiratkozott olvasója volt. Izgalmas, emlékezetes író-olvasó találkozók helyszínéül szolgált a kicsiny közösségi helyiség. Járt itt Abodi Béla, Konrád György, Gyurkovics Tibor, Pomori Thewrewk Aurél.

Erzsi néni évekkel ezelőtt eltemette férjét. Figyelme, felszabadult energiái környezetére irányul. Minden reggel felkeresi a közelben élő 94 éves barátnőjét, akinek ellenőrzi gyógyszeradagolását. Együtt ebédelnek, s ha az időjárás megengedi, nagy sétákat tesznek. Néha még az Andrássy útra is elvillamosoznak, hogy sétájuk során vérkeringésük mellett az emlékeiket is karbantartsák.

Erzsi néni rendszeresen jár felolvasni Mesterházi Lajos húgához, akihez gyermekkori barátság fűzi. Tudvalevő, hogy a Hoffstaetter család – Mesterháziék neve a magyarosítás előtt – a patikaház földszintjén lakott. (Ugyanebben a házban élt Zrínyi Károly, a Wekerlei Társaskör akkori elnöke.) A barátnő Párizsba ment férjhez. Megözvegyülve hazatelepedett, idős korára látása megromlott. A két hölgy közösen vitatja meg az irodalmi folyóiratokból, könyvekből felolvasottakat. Rajta kívül még igen sok további barátja volt a téren, akik közül – sajnos – már többen elmentek. Kedves emlékek fűzik a 13. számú házból Fehér Vicához és Matához, akikkel együttjátszott, s akikkel ma is mindig szívesen állna meg egy szóra.

Feyér Lászlóné Erzsi néni picinyke asszony, szívében mégis nagyon sokan kaptak helyet. Családtagok, rokonok, barátok, ismerősök. Élők és holtak. Úgy fogalmaz „Életem: a Wekerléé”. Itt éltem, ide köt minden, itt fogom végső „öröklakásom” birtokolni.

Ősz van, kint fázósan húzzák össze kabátjukat az emberek. Ő a legkisebb leányunokájához siet a város másik végébe. Saját versével búcsúzik.

Már ködben jár az álmos reggel,
Várj még kicsit,
Még most ne menj el!
Légy szerény és búcsúzz el csendben,
Őszibánat nyílt ki a kertben.

***

A kapu alatt a templom nagy eseményét, az orgona felújítását beszéljük meg. Mindenki elmondja, amit a régiről és Dauner atyáról tud. 1953-ban dr. Tóth János plébános közreműködésével új orgona felállításához fognak. Mivel az egyházak támogatottsága és ereje erre nem adott alapot, meghirdették adománygyűjtő akciójukat, amely végül is sikerrel járt. Az akkori adakozók a háborúban meghalt vagy eltűnt, illetve hadifogságban vagy internáló táborokban sínylődő hozzátartozóikra való emlékezésüket, illetve szabadulásuk iránti könyörgésüket vagy hálaadásukat fejezhették ki adományaikkal. A hozzátartozók neveit viseték az orgonasípok egészen az öt évvel ezelőtti felújításukig.

***

Dauner a karnagy

Dauner János huszonöt évet töltött el a Kispest Wekerle-telepi Munkás-Szent József templomban kántor-karnagyként. Ez idő alatt teremtette meg a Harmonia Sacra nevű, több mint száz gyermekből álló vegyes énekkarát. A kórus biztos utánpótlást jelentett a híres felnőtt énekkarnak. A wekerlei templomban előbb orgonakíséretű misék, majd nagyzenekari művek csendültek föl. Többek közt Mozart, Händel, Haydn, Schubert, Beethoven és Kodály muzsikájában gyönyörködhetett a város minden pontjáról érkező hallgatóság. A wekerlei Harmonia Sacra kórussal együtt fellépni rang volt. Nem egy, ma világhírű operaénekes vagy zenész volt gyakori vendégművész a Wekerlén. A kórust gyakran hívták vendégszereplésre a budapesti és az esztergomi bazilikába, de országjárása – a később említendő kirándulások – alkalmával sok falusi templom híveit örvendeztették meg.

Dauner János kiváló pedagógus. A rábízott tehetségeket biztos kézzel ápolta, a kicsapongó kamaszokat okos türelmes szóval, kedves, jó barátként viselkedve szelídítette meg. Farsangi mulatságok és együttes kirándulások oldották a feszes és szigorú próbákat. Emlékét nemcsak az őt megismertek őrzik szívesen (ki ne emlékeznék mopedjére is?), hanem a templom magas színvonalú koncertjeit egykor hallgatók is.

1975-ben nyugdíjazták, akkor megalakította az Egyetemi Templomban a Don Bosco Ifjúsági Ének- és Zenekart. A zenekar nemzetközi hírű, ma is rendszeresen lép fel és készít hangfelvételeket. W.A. Mozart Requiem-je, illetve G. Rossini Stabat Mater-e csendül fel dirigálásával legutóbbi hangfelvételeiken. Emlékezetes a bécsi, valamint a pápa-látogatáskori varsói fellépésük.

***

A Wekerlén a katolikus templomon kívül még egy Istenháza áll. Ez a reformátusoké. Együtt használják a lutheránusokkal. A telep nagy tervezőjének, Győri Ottmárnak, akinek a telep kialakítását köszönhetjük, céljai közt szerepelt még egy izraelita és egy evangélikus templom felépítése. 1926-ban készült az első és eddig az egyetlen, a Wekerléről szóló monográfia. Abban olvasható, hogy a lakosság vallás szerinti megoszlásában a római katolikusok 75%, a reformátusok 15 %, az ágostai hitvallásúak 5% míg az izraeliták 3% körüli mértékben éltek a telepen. Győri a négy történelmi egyház híveinek vallásgyakorlását kívánta elősegíteni. Mint ahogy a vágóhíd, a népfürdő és ipariskola sem, ugyan úgy e két templom sem épülhetett meg az I. világháború miatt.

Zsidó polgártársainkat a 40-es évek szétszórták. A telepen élők közül is többen a vészkorszakban haltak meg. A túlélők kivándoroltak vagy elköltöztek. Az egykor ismert és becsült családok közül csak igen kevesen maradtak meg.

Nagy kár! A protestáns egyház hívei ugyanakkor két nagy tiszteletű lelkipásztor vezetése mellett a 20-as-30-as években igen gazdag kulturális és hitéletet folytattak. A reformátusok templomépítő papja Bogdán Gyula, a lutheránusoké Drenyovszky János. Bogdánról leánya Anikó, Drenyovszkyról szintén leánya, Irén mesél.

***

Bogdán Gyula a templomépítő

Reggel óta novemberre emlékeztetett az időjárás. Már a hajnal szokatlanul nyirkos hideg, ködös volt, pedig május közeledett. Déltájban kissé kiderült, de estefelé a megélénkült szél és a szüntelenül permetező eső az embereket fedél alá kergette, majd benntartotta a barátságos melegben. Az utcák kihaltak voltak, nagyon sürgős dolga lehetett annak, aki ebben a kellemetlen időben gyalogolásra adta a fejét. A házak legtöbbjében már felgyújtották a lépcsőházi lámpákat. A szürkületbe egyre jobban belevesző Wekerlén három, feje búbjáig beburkolózott alak sietősen vágott át a Fő téren a vendéglő irányából a Pannónia út felé.

A Géza utcában álló emeletes ház egyik földszinti lakásában a nagy létszámú család vacsorához készült. Bár nem voltak valamennyien együtt, de így is össze kellet húzniuk magukat az előszobában lévő, kihúzható nagy ebédlőasztal körül. Az asszonyok már terítettek, a két férfi eközben hivatalos iratokat, vaskos egyházi könyveket rakodott el a fal mellett húzódó könyvszekrénybe. Az idősebb éppen a szekrényen lévő lakat bezárásával bíbelődött, amikor bátortalan kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Senki nem lepődött meg, idegenek jövés-menése megszokott volt náluk. A lakásnak ezt a helyiségét a református gyülekezet lelkészi hivatalának is használták.

A jövevényeket – egy férfi és két nő- azonban senki sem ismerte. A nagytiszteletű úr sem, aki pedig sok száz embert ismert kívülről, belülről. A belépők kicsit elbizonytalanodtak a bentiek láttán, akik – bár ezt nem illet kimutatniuk – maguk is kérdőn néztek amazokra. Az idősebb férfi szemével a lakás belsőbb szobáiba intette a családot, majd hellyel kínálta az idegeneket.

A fenti epizód az én fantáziám szerint játszódik emígy. A család a Géza utca 5. szám alatt lakott, az idősebb férfi Bogdán Gyula, a fiatalabb a veje, Horváth Tivadar. Mindegyikük református lelkész. Az otthoniak a Bogdán család tagjai, a váratlan vendégek pedig az akkori zsidó törvények szerint zsidónak minősülő állampolgárok.

Hogy mit kerestek ők ebben a cudar időben a külvárosokon túli Wekerle-telepen? Megtudhatja a nyájas olvasó a családot bemutató alábbi életrajz-töredékből

„Édesapám, Bogdán Gyula Erdélyben, Marosszék székhelyén Marosvásárhelyt született. Az ő apja – emlékezik Anikó néni – helyi takács volt, akinek tizenhat gyermeke élte meg a felnőtt kort.”

A család buzgó református hivőket adott az erdélyi gyülekezeteknek. Nem is csoda, hogy Bogdán Gyula Kolozsvárott a Teológiai Akadémián végez. Lelkészi gyakorlatát a kis mezőségi faluban Mezőcsáváson kezdi meg. Ettől a kortól fűzi barátság az akkoriban a Kolozs megyei Bánffyhunyadon segédlelkészként működő Ravasz Lászlóhoz. (Ravaszt a húszas évek elején megválasztják a Duna-melléki Református Egyházkerület püspökének. A nagy tudású püspök tudományos munkássága révén előbb a Magyar Tudományos Akadémiának, majd a Felsőháznak is tagja.)

Trianon után Bogdán Erdélyből áttelepül. Ravasz püspök hívó szavára Budapestre érkezik utazótitkárnak, otthonra a Gyulai Pál utcai Bethánia Egyesületnél lel, állást a kispesti – Templom téri – református gyülekezetnél kap.

Anikó néni édesanyja, Husz Adél a Felvidékről, Eperjesről származott. Ősei közé sorolhatta Husz Jánost, akit protestáns vallásreformációjáért máglyán égettek el. A fiatalasszony evangélikus, kitűnően beszél németül. Szüleiről nem sokat tudunk, az apa egy internátus szabadelvű főigazgatója, aki gyakran hívja meg a családi asztalhoz tanítványait, az anya, Koch Aurélia kuglófjai élményszámba mentek a zsúrokon. Adél – becenevén Aduska – jó módú volt, szépen is örökölt. Őt a kíváncsiság hajtja Pestre. Itt ismerkedett meg Bogdán Gyulával. Husz Adél sűrű egymás után ad életet gyermekeinek, így nem jut ideje arra, hogy felfedezze a magában rejlő művészt. Erre majd csak jóval később, amikor életében a sors keményen próbára teszi, az idegösszeomlás gyógyítására orvosi javallatra végzett festés és szoborkészítés során derül fény. Tehetségét nem engedi a sors kiteljesedni, fiatalon – 49 évesen – meghal. Gyönyörű hangjára, a gyülekezet legöregebbjei még ma is emlékeznek, kifogástalan hallását és koloratúr hangját családjára örökítette.

Mint mondottuk, Bogdán Gyula Mezőcsáváson kezdte lelkészi pályafutását. Itt születtek első gyermekei. Amikor a család az erdélyi kicsi faluból a Székesfővárosba költözik, a Wekerle-telepen az utolsó simításokat végzik az építők. Nincs még azonban temploma! A családfő hozzálát gőzerővel intézni az építkezés előkészületeit, még nem kinevezettként, hanem szervező lelkészként. A Tárnok utca – Corvin körút – Hungária út által ölelt háromszög volt fenntartva a református templom számára. Az építkezés és Bogdán Gyula egymásra lelt! A lelkész valósággal megmámorosodott. Erős akarata, kiváló szervezőkészsége és soha nem lanyhuló munkabírása eredményezte a templomot és a felépítésével együtt kialakuló és megerősödő gyülekezetet. Kitartása nélkül ma szegényebbek lennénk egy nagyszerű wekerlei építménnyel. A gazdasági világválságba rohant a világ, az életkörülmények talán mindenki mást megrogyasztottak volna.

Utazótitkári útjain mindennemű ajándékot, adományt elfogadott. „Apukám tudta, hogyan lehet kicsiből is nagyot alkotni. Senkitől soha pénzt nem kért. Amit kapott, azt mind hazahozta a gyülekezetbe, aholis pontos kimutatást készítettek az adományok eladásából befolyt összegről.” Anikó néni – az adományok egész országból származó volta miatt – a templomot az egész magyar nép ajándékának tekinti.

Bogdán nagy hangsúlyt fektetett a gyülekezeti életre. A templom felépítéséig a IV-es iskola alagsorában minden nap gyülekezeti foglalkozás volt: istentisztelet vagy bibliaóra vagy más gyülekezeti est. A presbiterek versengtek a megválasztásért, ebben az időben kitüntetés volt Wekerlén presbiternek lenni. A református hívők mind ismerték egymást, a lelkész családja számára a gyülekezet volt a második otthon: a gyülekezet nagyszerű közösséggé forrott. „Olyasmi elképzelhetetlen volt akkor, ami ma megtörténhet, hogy a templomban éppen egymás mellett ülők nem tudják a másikról, ki fia-borja.”

Minden hónapban rendeztek szeretetvendégséget. Ide a finom süteményeken kívül elhozták a gyülekezet tagjai azokat a háztartásukban nélkülözhető darabokat, amiket azután tombolán kisorsoltak. Nyerni akkor is mindenki szeretett, a nyerés reményében sokkal többet adtak ki az emberek, mintha adakozni kellett volna. A tombolajegyek ára pedig mind az építkezésre ment.

A templom építése 1923-ban kezdődött, felszentelését 1928-ban dr. Ravasz László püspök végezte.

A lelkésznek a templomépítés és a gyülekezet összekovácsolásán túl még arra is jutott ereje, hogy 1921-ben megalapítsa, 1931-ig szerkessze és kiadja az Őrálló-t, a reformátusok lapját. Az akkor még csak négy gyermekes család a tisztviselők számára fenntartott egyik három szobás bérlakást kapták meg a Géza utcában. Az egész országba ebből a lakásból küldték szét a lapot.

Anikó a telepen járt elemibe. Molnár tanító néni ismertette meg vele a szép írást, a helyes olvasást. Anikónak, éppúgy mint testvéreinek, az iskola után a gyülekezet jelentette az életet. Ebben egyrészt apja iránti tisztelete és rajongása, másrészt a közösség elvárása, de leginkább az a tény játszott szerepet, hogy ő a lelkész gyermeke volt. A templom felépülte után a III-as iskola tornatermében önképzőkör, leány- és legényegylet működött. A színjátszókörben népszínműveket tanultak a fiatalok, amelyekkel a wekerlei publikumot szórakoztatták. Rendszeresen kirándultak az Epreserdőbe – a mai József Attila lakótelep Gyáli út felőli oldalára. Ezekre a kirándulásokra gyakran tartottak velük a katolikus fiatalok. A két felekezet között sohasem volt torzsalkodás. Éppen ellenkezőleg: Winkler József plébános és Bogdán Gyula tiszteletes között igen baráti volt a viszony.

A református templomban annak idején mindenkinek megvolt a helye. Ha valaki hiányzott, azt édesapja, Bogdán Gyula már délután felkereste. Ha az illető kórházban feküdt, oda is elment meglátogatni. Anikó édesanyja a betegeknek kalácsot sütött. Az összeállított csomagokat a gyerekek vitték házhoz. Hogyne ismerték volna a gyülekezetet!?

Anikó és egy évvel fiatalabb húga soha nem vett részt a Fő téri korzón. Nem is irigykedtek azokra a lányokra, akik ezt megtehették. A divatot sem igen ismerték. Ma is emlékezetes számára az a meghívás, amelyik a Fehér lányok – Vica és Magda – zsúrjára szólt. Ott látta, hogy a főtéri lányok éppen olyan egyszerű és szolid életet élnek, mint amilyet ő. Úgy emlékezik, a szigorúnak tartott, egyenruhájában feszítő, szúrós tekintetű Fehér Gyuszi bácsi igen kedves és fess férfi volt.

Szép emlékeket őriz a Drenyovszky családról is. Meghatódva gondol az áldott lelkű, korán elhunyt evangélikus hitoktató apára, feleségére és a gyerekek közül elsősorban Irénkére. Ma is vannak olyan erdélyi ismerősei, akiken a híres gyermekorvossá lett Irénke segít. Hol elszállásolással, hol gyógyszerrel.

Drenyovszky

„Nagyapám, Búth Kálmán mozdonyvezető, majd mozdonyfelvigyázó volt, 1910 körül kapott lakást az épülő Wekerle-telepen, az Előd utca 8-ban. Ide költözött feleségével, Krausz Herminával és két kislányával, a négyéves Esztikével – ő lett az édesanyám – és az egyéves Irénkével. Nagyapám testvére, Búth Eszter Brandtner Pálnak, Kispest főjegyzőjének volt a felesége. Fiuk, dr. Brandtner Ferenc orvos szervezte meg a kispesti tüdőgondozót, a szülőotthont és a védőnői szolgálatot. Az ő hatására lett édesanyám és nagynéném is védőnő.

A kispesti evangélikus gyülekezet hitoktatójaként dolgozott lelkész édesapám. Nagyapám templomépítő presbiter és gondnok volt az evangélikus gyülekezetben.”

Búth Kálmán péceli származású, ide a Verseny utcából költöztek. Búth Kálmán evangélikus templomépítő és presbiter Kispesten. A szintén evangélikus Brandtnereknek jelentős szerepük volt az evangélikus istenháza megépítésében. Brandtner leszármazottai közül többen itt élnek köztünk: egy másik neves wekerlei orvosdinasztia, a Szutrély család szintén atyafiságban van velük. A két ma is aktív orvos Szutrély-fiú, Ferenc és István édesanyja Drenyovszky doktornőnek unokatestvére.

Drenyovszky János Vácegresről földműves családból származott, kilenc testvére volt. Egyedül ő tanult egyetemen, hite és szorgalma segítette hozzá, hogy elvégezhette Sopronban a teológiát. Búth Eszter későbbi férje albérletben lakott Kispesten, és hitoktatóként volt tevékeny a gyülekezetben, az iskolákban. Így a wekerleiekben is.

„Szüleim a templomban ismerkedtek meg egymással, 1928-ban volt az esküvőjük, édesanyám ekkor már védőnő volt. Kispesten, a Rózsa-utcai Szülőotthonban születtünk, János 1931-ben, Kálmán 1934-ben, én 1936-ban. (Ugyanitt született később első fiunk, József is 1961-ben.) Családunk (két bátyám és szüleim) kb. egyéves koromig a Wekerle telep Fő tér (később Petőfi tér, Kós Károly tér) 12-ben lakott, akkor költöztünk a Thököly u. 18 sz. alatti tanítói lakásba.”

Mint tanító és házas ember kapott lakást a Fő tér 12. földszintjén. Itt születtek meg gyermekei: János, Kálmán és Irénke. Alig múlt egy éves a legkisebb gyermek, amikor a Thököly utca 18-ba, az egyik szép tornyos sarki tanítói (igazgatói) házba költöztek át.

„Mivel édesapám evangélikus hitoktató lelkész volt, és a kispesti középiskolákon kívül a Polgári Leányiskola földszintjén levő 2. sz Állami Elemi Iskolában is tanított, testvéreimmel együtt ebbe az elemi iskolába jártunk négy évet, innen mentünk gimnáziumba, a fiúk a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, én pedig a Deák-téri Evangélikus Leánygimnáziumba.

1944-ben a bombázások idején, a légiriadók alatt sok éjszakát töltöttünk a pincében, a Wekerle-telep bombázása után édesapám levitt minket balatoni nyaralónkba, hogy biztonságosabb helyen legyünk, de amikor értünk jött, hogy haza hozzon, már nem volt visszafelé vonat. A Balaton környéke hamarosan fronttá változott, többszöri „gazdacserével”, menekülnünk kellett egyik helységből a másikba, míg 1945. április végén újra haza érkezhettünk. Pápáról jövet egy vasúti teherkocsiba szálltunk, melyben egy szegény, deportálásból hazatérő, beteg ember feküdt. Segítségre szorult, édesapám segítette. Hazatérésünk után néhány nappal édesapámon is jelentkeztek a kiütéses tífusz tünetei, és 1945. május 11-én meghalt. János bátyám és én is megkaptuk, de mi túléltük.”

Drenyovszky lelkész a kispesti feladatain túl a Deák téren lelkipásztora volt az áttért zsidóknak. Nagyon sok feladata volt, így nem tudott családjával maradni a nyaralóban. Amikor közeledett a front, leutazott övéihez, hogy hazahozza őket, de hazajönni már nem tudtak. Kényszerű meneküléseik végén Pápára keveredtek, s a front továbbvonulása, a harcok elcsendesedése után egy tehervonatra felkapaszkodva Budapestre indultak. Egy marhavagonban sikerült helyet kapniuk. Itt találkozott a lelkész a deportálásból hazatérő tífuszos beteggel. Kötelességének tartotta, hogy lelki és testi szenvedésein enyhítsen. Maga is megkapta a kórt.

„Édesanyám akkor is védőnőként dolgozott a Wekerle-telepen. Édesapám halála után, 1948-ban közölték vele, hogy négyünknek már nem jár a háromszobás lakás, egyik szobánkat kiutalták egy idegen férfi számára. Édesanyám, aki akkor 42 éves volt, félelmében úgy döntött, hogy nagynénémhez költözünk az Artúr utcába, (ahova korábban már a nagyszüleim is átköltöztek az Előd u. 8-ból). A költözködés költségeit kifizették, és a polgármester-helyettes nő beköltözött volt lakásunkba.”

A doktornő megemlíti, még ma is előfordul, hogy azt álmodja, ott laknak.

Szép volt a gyermekkora. Élesen él emlékezetében, milyen sokszor jártak nagyapjukkal szánkázni a Katonarétre, vagy Szentestéken hóban-fagyban órákig sétáltak, miközben otthon az asszonykezek feldíszítették a karácsonyfát.

A fiúk kamaszok, ő kis bakfis, amikor árvák lettek. Édesanyjuk az udvarban zöldséget termesztett, baromfit – sőt: kecskét! – tartott. A kertben lévő gyümölcsfák a vitaminról is „gondoskodtak”.

Édesanyja a haláláig bánta azt a döntését, hogy elhagyták a Thököly utcai lakást, mivel egy jó minőségű és kényelmes otthont adtak fel.

„Édesanyám 1962-ig védőnőként dolgozott a Fő-téri Anya- és Csecsemővédő Intézetben, és élete végéig bánta, hogy nem maradhattunk a Wekerle telepen. Munkaterülete, körzete maradt Wekerle telepen, és így még többet kellett gyalogolnia. Mindhármunkat taníttatott, sokszor megéltük a mindennapi kenyér csodáját. János evangélikus lelkész, Kálmán és én gyermekorvosok lettünk.”

Özvegy Drenyovszkynét foglalkozása után sokféleképpen hívták a telepen: Eszti néni, Védő néni, Gólya néni. Ez utóbbi mulatságosnak tűnik, de logikus. Azokat a családokat, ahol a védő néni gyakran megjelent, minden alkalommal előzőleg a gólya ajándékozta meg. Irénke és Kálmán bátyja azon elhatározására, miszerint mindketten a gyermekegészségügyben kívánnak tevékenykedni, egészen biztos az édesanya hivatás- és gyermekszeretete volt óriási hatással.

Anyja és leánya azonban nemcsak a gyermekek testi épségéért éreztek felelősséget, hanem az ártatlanul meghurcolt, megalázott, lelkileg meggyötört felnőttekért is. 1956 után minden nap imádkoztak a bebörtönözöttekért, köztük a halálra ítélt Fehér Gyuláért és Koroly Gyurkáért.

***

Az eső elcsendesül.

Ki-ki megy a dolgára. Én azon a múlton révedezem, amelyiket csak az öregek elbeszéléséből ismerhetek. Az öregek, akik szeretetükkel, gondoskodásukkal, mindennapi életükkel a frissen épült telepből lakhelyet, otthont teremtettek. Szépen fejlődő, polgári életet, amit a második világháború és az azt követő korszak lerombolt.

Valamikor 1945 legelején a front elidőzött Kispesten, majd továbbfutott. A vele érkező szovjet csapatok egy része azonban itt maradt. A tisztek közül többen a főtéri házakban voltak bekvártélyozva, a legénység pedig kibérelte a mosókonyhákat. ( Annak aki nem ismeri, elmondjuk, a főtéri házak mindegyikéhez tartozott egy, az udvarban álló mosóház, amelyikben mosókonyha, mángorló-, illetve szárítóhelyiség volt található. Ezeket a házakat ma többnyire lakják, vagy más közösségi célt szolgálnak.)

A Fő tér 13. sem volt ez alól kivétel. A II. emeleten volt elszállásolva egy tanult katonatiszt, míg a melléképületet a rang nélküli egyszerű katonák sajátították ki. Fűteni valót, élelmiszert, asszonyt zabráltak. A ház Kálmán király utcai kocsibejárója tölgyfából készült kétszárnyú kapu volt, amely mellett egy zsindellyel fedett kispad – szakállszárító – állt. Innen a kisházig ugyanolyan fenyőléckerítés futott, mint mindenütt másutt a Wekerlén a telkek határán.

A katonák először a kerítést tüzelték el, majd – mivel ők is és a hideg is maradt – szépen felaprították a kaput, utána a szakállszárítót. Sajnos fotó vagy tervrajz nem maradt fenn róla.

Az ötvenes években kapu nélkül volt a ház. A hatvanas évek közepén az IKV szögvasból és rúdanyagból hegesztett nagykaput szerelt fel az újonnan készített sodronykerítéshez. Ez volt az az időszak, amikor az egész Wekerlén lebontották a léckerítéseket és a deszka kiskapukat, s helyükbe a ma is látható vasbetonoszlopos sodronykerítéseket húzták. Amit a legtöbb helyen még szöges dróttal is megfejeltek!

A közelmúltig állt a Kós Károly tér 13. számú ház igencsak megrongálódott, csúf kapuja. Ma már nem látható. A Wekerle-telep lakásait, házait magánosították. A ház bérlőiből tulajdonosok lettek, a bérházból társasház. A társasház közgyűlése elhatározta, rendbe teszi a házat, az udvart. A renoválás csak a hatályos műemléki építési szabályok szerint történhetett. Mivel sem fénykép, sem rajz az eredeti nagykapuról nem maradt fenn, a házban 60-70 éve élő „öregek” elbeszélései alapján készült el a rekonstrukció. Hála az öregek (Romhányiné Fehér Éva, Hné Fehér Magda, Bogátiné és Bede „Buci” József) emlékezőtehetségének és a mai utódok gondosságának, igényességének, az egykori kaput tökéletesen utánzó kocsibehajtó nagykaput és szakállszárítót a ház megépíttette.

Ezen a kapun besétálok az egykori Fő tér 13. udvarára.

Hazaérkeztem.

(Wekerle-telep, 2007.)

Írta:
Nagy Tamás
1192 Kós Károly tér 13.
T: 20/333-9876
Fax: 378-1539
e-mail: bandt@bandt.hu

Vélemény, hozzászólás?