Wekerle ciklus (részletek) – Pécsi Éva

Üvöltő csendjével vert fel
az éji világ,
sötét némaság zaja gyilkol,
az égen bús csillag,
s lent halvány utcai lámpa;
Hiába kereslek,
nem vagy sehol,
sötét némaság üvöltése gyilkol;
Az égen bús csillag,
s lent halvány utcai lámpa
pislákol,
nekem,
a Kós téri padon.

Ne szakíts el,
ne kergess el,
megálmodott öleléseddel,
ha kijózanít a hajnal,
s szembenézve kócos magammal
a tükör megvérezi a falat,
mert nincs homlokom mögött
már gondolat,
s e délpesti településen
nem találom magam’ a fák alatt,
nem ülök kerti padon,
sem az 52-es, sárga villamos ülésén,
s álmaimat a kopár fákkal körbefonom.

Még egyszer szeretnélek
újraélni téged,
mielőtt a borzongató tél
majd beköszön,
mielőtt azt kell tennem,
amit nem lehet;
elköszönni már a küszöbön,
marokra fogva rémült szívemet,
nem-szeretni s elfelejteni végleg,
közömbösen várni, ami jön,
s betakarja a Wekerle-telepet.

Az éj sötét, hideg van, fázom.
A Hungária úti fák
könnyeket hajtanak minden ágon,
kihűlt lelkemet nem magyarázom,
s ha nem értitek,
könnyek jégcsapja lesz
minden álmom.
Fáj nagyon, fázom,
de senkinek nem magyarázom,
majd gyújtsatok
félig égett gyertyát,
kővé vált szívem felett.

Már itt van a holnap,
benéz az ablakon,
árny nélkül,
fekete macskám oson,
álmaim sorra megcsaltak,
s ha megnő a reggel,
majd a szökött rigók fogadnak,
a hűséges füttyel,
mely elsöpör rút éjszakát,
s lelkemet nevető angyalok
formálják át.
Búcsúzik az ősztől a város,
búcsúzom magamban én is.
Már rég’ leszüretelt a világ,
lehull a repkény
a Kós Károly térig.
Harmat helyett a fákat
köd áztatja át.
Vége lesz az évnek,
vége van a dalnak.
Lappangó éjszakán
égő szemű kutyák ugatva dalolnak.

Az Andrássyn már díszbe
öltöztek az ágak,
nálunk a tél közelít,
kopaszítja az ágat.
Rozsdás levelek ékítenek
jobbra-balra,
az ember örül,
vagy csendben belehalna.
Szép ez a város,
ha éber, ha álmos,
benne lakója:
hajléktalan és milliárdos.
Vajon ki szegényebb?
S mi itt várunk csodát,
lassan százéves wekerlei fák.

Délpest most fél és zokog,
ritkák a villamosok,
bezárt a Posta,
eltűnt a régi ÁPISZ;
vajon sorra kerül
szép „kettes” iskolám is?
Ritkulnak a fák,
sokasodnak a bánatos hangok.
Nem mondok le rólatok,
mint szerelemről,
régen még boldog
wekerlei arcok!

Wekerle csendben fázik,
nem látszik most csillag az égen.
A hajnali köd tejben ázik,
engem sem a holdfény vezérel.
De nem hagy a csend elaludni,
és hallani vádló kérdésed.
Az ünnep közelsége bénít,
s suttogni érezlek téged.
Cigarettám parázsa mi fénylik,
szállva a csillagtalan égig.

Vélemény, hozzászólás?