„A hetedik te magad légy!”

A Téltemetés az egyik kedvenc wekerlei programom. Ennek ellenére idén a szervezés folyamán azt hittem, hogy „meguntam”, hogy nem tud többet adni. Hogy már „kiüresedett”, és olyan, mint egy régóta magammal cipelt kabát. Kicsit kopott, de az enyém – a miénk. De a lelkesedésem nem adtam fel, és főleg azért nem, mert tudom, hogy oly sokaknak fontos ez az esemény. Köztük a fiamnak, aki pedig nekem nagyon fontos.

Már a szervezés elején adódtak zökkenők. Újítsunk, vagy maradjon minden a hagyományos? Mennyire adjuk fel azt, amit szeretnénk átadni ezzel a programmal, a wekerleiséget, azt az utat, amit követünk a hagyományok ápolásával? Kinek fontos ez? Ki veszi át? Van-e fogadókészség? És milyen áron?

Aztán jöttek a megszólítások. Csodálatos volt érezni azt, hogy a 14. eseményen is ilyen lelkesen, önzetlenül jönnek az önkéntesek, adnak, szerveznek, megvalósítanak – első szóra. Ezért érdemes! Öröm, hogy kézműves segítőink újabb és újabb ötletekkel állnak elő, nem kell attól félni, hogy unalmassá válik a rendezvény a látogatóknak. Az idén is volt népi hangszer és zajkeltő készítés újrahasznosított anyagból, kis kiszebáb varrás, valamint kicsik és nagyok örömére ismét volt álarc készítés. És persze lehetett gyártani a gondűző cédulákat, amik idén szép számmal kerültek a gúzskarikára és a nagy kiszebáb tarisznyájába is.

Azt is fantasztikus érezni, hogy a WKK nem csak mint wekerlei intézmény, hanem mint Partner, mint Társ áll mellettünk, és együtt lélegzik ez a rendezvény.

Gondolom, minden révbe ér.

És aztán jön a villámcsapás: a rendezvény napján csak állok, pislogok és inkább rá sem akarok gondolni. Mintha minden összeesküdött volna. Reggeltől jönnek a problémák. Nincs meg; beteg; és még a szél is fúj: lesz tűz?

Aki ott volt tudja, hogy aztán minden volt: lett tűz, elkészült a kiszebáb (sőt 4 perc alatt hamuvá is égett), és a végén, bár már arra gondoltam, a „Hetedik” leszek, mégsem kellett. Hét éve vagyok főszervezője társaimmal ennek a programnak, de még egyszer sem volt ennyire nehéz helyzet. Végül nem én lettem a (hetedik) kikiáltó, ami nagyon jó, mert nálam sokkal hitelesebb, erősebb és érzékenyebb emberek adták át azt, amiért érdemes wekerleinek lenni: a szeretetüket, a hitüket abban, hogy együtt minden megoldódik: az összefogás erejét.

Jó érezni, hogy átadhatjuk mindezt annak a kb. 300 embernek, aki azért jön, mert mi megszerveztük, hogy legyen egy ilyen nap, amikor minden gondtól és bánattól megszabadulunk, és együtt örülünk a megújulásnak.

Azt hiszem nekem is sikerült. Éreztem azt, hogy megtart ez az erő, hogy általa én is megújultam, és sokadszorra is elfogadást tanultam.

Összetartás, vidámság, melegség és öröm – ez a Téltemetés.

Megható, hogy már nem csak az 50 felnőttnek, akik önkéntesként szervezik, hanem annak a 10-15 gyereknek is, akik az elmúlt 14 évben úgy nőttek bele, hogy észre se vettük, de most már nem lehet nem észrevenni őket!

Figyeljünk rájuk, övék a jövőnk! Figyeljünk egymásra, hisz ezért vagyunk wekerleiek!

Holicsné Gémes Boróka

 

Fotó: Uzseka Norbert

Vélemény, hozzászólás?