Olyan tavaszias idő volt a 13. Wekerlei Téltemetést megelőző napokban, már-már aggódtam, hogy nem lesz mit elűzni, de a téli hideg még visszatért egy kicsit arra a napra. Így az egybegyűltek apraja-nagyja csak még jobban élvezhette a máglya hevét, és kipirosodott arccal zajonghatott és kurjanthatta a télűző rigmusokat.

A Wekerlei Téltemetés immáron hagyomány. Mindig egy kicsit más, mindig van, aki akkor jön először, és bár a rendezvény gerince ugyanaz, mindig új tartalommal tölti meg a sok ember. Ahogy a kiszebábba is új papírfecnik kerülnek, új fájdalmakkal, bánatokkal, hogy aztán a tűzre vetett bábuval együtt égjenek el.

Mostanában sok helyen hallom, olvasom, hogy a mai gyerekeknek mit sem mond sok régi szó és történet, amikről magyar irodalom vagy ének-zene órán tanulnak az iskolában. Nem értik őket, s azt sem, miért kell ilyesmiket tanulniuk. Van ebben valami, hiszen amit nem használunk, nincs az életünkben, az nekünk is idegen. Elvihetjük őket a múzeumba, megnézethetünk velük oktató dokumentumfilmeket, de igazi, saját élményt, tapasztalatot ezek nem adnak. Hasonlóképp, a hagyományok attól válnak hagyománnyá és maradnak meg annak, ha életben tartjuk őket. Hagyomány pedig az, amit azzá teszünk, és amit, akár meg-megújulva, de időről időre megismétlünk.

 

                                                                                                                         

Telet Wekerlén már 13. alkalommal temettünk. Lehetett készíteni apró kiszebábot, zajkeltő eszközöket természetes anyagokból és üres műanyag palackokból is, résztvenni a nagy kiszebáb szalmával tömésében. S aztán, mikor eljött az ideje, kivonulni az utcára, a kikiáltóval együtt kiabálni, hogy „Jer, jer, Kikelet”, körbejárni a Kós Károly teret, hálát adni azért, hogy itt lakhatunk. Végül körülállni a hatalmas máglyát, nézni, mint hamvad el az a cifra ruhás kiszebáb, s remélhetőleg vele a fecnikre írt sok bú és baj, na meg a tél, mert abból elég volt már, elég. 

                                                                                                         

Meglehet, hogy már nem úgy élünk, mint az őseink. Vagy hogy nem volt Wekerlén azelőtt ilyen móka, és hogy a busómaszk szerű álarcok vagy a fából faragott zajkeltők nem tartoznak a tradicionális kispesti népművészethez (már ha van olyan). Vagy hogy a kikiáltó összekeverte a szöveget a két szobornál, s ezt a kínos helyzetet csak a humora mentette meg. És meglehet, hogy sok év múlva összefolynak majd a téltemetések, az arcok, az évek. De ez a mi ünnepünk, mi tesszük azzá. És mi fogunk emlékezni a tűz áldott melegére, a szemekben csillogó fényére. Arra, ahogy a hölgykoszorú énekelte a népdalokat, és aki ott volt, csatlakozott. És erre a felemelő, felszabadító és vidám hangulatra, mely közben, valahol, találkoztunk az elődeinkkel, az őseinkkel, akik ugyanúgy belenéztek a tűzbe, ugyanúgy daloltak, és ugyanúgy örültek, ha múlt végre a tél. S aki ezt átélte, az már jobban megérti a sok régi szót és történetet is, amint a tűz mit sem változott évezredek alatt, s így talán mi, emberek sem olyan nagyon.

Uzseka Norbert cikke és fotói

További képek a Facebookon: https://www.facebook.com/pg/wekerleitarsaskor/photos/?tab=album&album_id=1307365469402790&__tn__=-UC-R

 

Vélemény, hozzászólás?