Olvasom az interneten: „Ha még sosem élted meg a háborús csatározást, a fogság magányát, a kínzottak haldoklását, vagy nem éreztél éhséget, akkor boldogabb vagy, mint 500 millió ember a világban. Ha úgy mehetsz el a templomba, hogy nem kell támadástól tartanod, hogy elfognak vagy megölnek, akkor szerencsésebb vagy, mint 3 milliárd ember a világban. Ha van étel a hűtőszekrényedben, fel vagy öltözve, van tető a fejed felett és ágyad, ahová lefekhetsz, akkor gazdagabb vagy, mint e világ lakóinak 75 %-a.”

Akkor hozzáteszem: ha gyermek vagy, a Wekerlén élsz, és végig mehettél a május 31-én a Wekerlei Székelykapu Napok Meseútján, akkor boldogabb lehetsz, mint a világ gyermekeinek 90 %-a. Hát még, ha már nem vagy egészen fiatal, és fölkérnek, hogy alakíts idős parasztembert ennek a Meseútnak egyik állomásán, és beosztanak melléd két olyan ügyes koboldot, mint Blanka és Nóra, akkor… Fél órája gondolkodom, de nem jut eszembe olyan kifejezés, amely ne hangzana vagy túlzásnak, vagy közhelyszerűnek,s ugyanakkor legalább megközelítőleg kifejezné, amit érzek. Feladom: három pont.

Szóval az úgy volt, hogy fölkeresett néhány tündér (bocs, vissza a valóságba!), szóval néhány szervező, és körülbelül másfél perces kemény rábeszélés után beszerveztek a wekerlei önkéntesek szervezetének Kóbor Földművesek nevű titkos alosztályába, oda is egy felelősségteljes szerep ellátására…öreg paraszt, Blanka, Nóra, lásd fentebb.

És ott álltam a Kós Károly téren, pirospozsgásan és borvirágos orral (sok dolga nem volt a kedves arcfestő hölgynek az öregítésemmel –a borvirágos orrhoz a beleegyezésemet kérte, hagytam, legyen egy kis öröme neki is), patyolatfehér ingben, mint az igazi parasztok (kedves párom fél órával azelőtt varrt rá vissza két gombot, melyek Isten tudja, mi okból, egyszerűen lepattogtak róla), echte parasztmellényben (gombfelvarrással nem vesződtünk, évek óta úgy vagyok vele, hogy vagy begombolom, vagy lélegzem), hamisítatlan kézműves tarisznyával a vállamon (benne hamuban sült olvasószemüvegem), hajdan a csíksomlyói búcsún vásárolt szalmakalappal a fejemen (lehet, hogy tíz év alatt az ember feje is megnő?). Két aranyos koboldom már ott várt a sátornál, tettre készen. Fél percen belül munkájuk is akadt: ugrottak a pogácsás kosaramért, amit – szórakozott parasztoknál előfordul az ilyesmi – ott felejtettem az irodában.

meseut_2015

Aztán jöttek sorra a csoportok. Aggyistennel köszöntöttük őket, ahogy illik, majd megkérdeztem tőlük, mi járatban vannak itt, ahol a madár sem jár. (Dehogynem – mutatott egy fitos orrú kis szöszi a szomszéd fán tollászkodó feketerigóra.) Volt olyan csoport, amelyikben néma csend fogadta érdeklődésemet (ezeknél a nevezetes pótkérdéses módszerrel – melyik folyó folyik a Duna-híd alatt – mozdítottuk ki a kátyúból a cselekményt), de a résztvevők többsége fújta, mint az egyszeregyet a zsebszámológépén: az ifjúság szép madarát kell megtalálniuk. Ó, az nem lesz könnyű, hervasztottam egy kicsit őket, de majd én segítek nektek. Nem potyára, persze. Drámai hangon előadtam: szőrösszívű munkáltatóim arra kárhoztattak, hogy mázsás köveket kell áthordanom az egyik hegyről a másikra. Piszokul belefáradtam, és unom is már nagyon a dolgot. Segítetek-e nekem áthordani? Két-három cérnahang: igen… Nem hallom! Valamivel hangosabb kórus: IGEN… Nem hallom! (Szegény paraszt bácsi, gondolhatták, nemcsak fáradt, süket is.) IGEEEEEN!!! (Járókelők hátán félmérföldes körzetben hideg végig, feketerigó szomszéd fáról riadtan el.)

És már hordták is a mázsás (na jó, félkilós) köveket az egyik kupacból a másikba. Szegények, ha tudták volna, hogy csak két pogácsát kapnak cserébe, és még annak azonnali elfogyasztásáról is lebeszélem őket (hátha hasznát veszik még a továbbiakban), talán nem csipkedik úgy magukat. Engem az egészen picik nyűgöztek le a legjobban– úgy két-három évesek lehettek talán –, úgy dolgoztak ők is, hogy egészen megnyugodtam: a wekerlei kubikos utánpótlás évtizedekre megoldottnak látszik. – Jótett helyébe jót várj – mondtam (szóltak előre, hogy néha mondjak ilyen okosakat), és buzgó koboldjaim már osztották is a pogácsafejadagot. Aztán elláttam őket még néhány jó tanáccsal, és hozzátettem, hogy nem mind arany, ami fénylik. (Fogalmam sincs róla, hasznát vették-e további útjukon.) Ráadásul minden csoport kapott még két gyermekököl nagyságú kristályt, hátha hasznát veszik… (Ezek elfogyasztásáról szintén lebeszéltem őket.)

Sok sikert kívántam nekik az ifjúság szép madara ügyében, és Blanka meg Nóri elkalauzolták őket a következő állomásra az erdő tündéréhez.

Hát ennyi. Ja igen, és a végére is valami okosat (Karinthy után szabadon): Aki másnak umbuldás, maga pákozd kender. (Hátha hasznát veszik, ha legközelebb az ifjúság szép madarának nyomába erednek.)

Szilágyi Károly

Fotó: Bíró Gabi, Mayer Adél, Romhányi András, Székely Péter

Vélemény, hozzászólás?