Egész héten zajlott a készülődés… ki mit hoz, mit csinál, mivel tudja segíteni a munkálatok befejezését. Mondhatni lázas készülődés fogadta azt a tényt, hogy végre egy év után elindult a felújítási projekt, és szépül az épület.

Szombaton reggel korán keltünk – mint mindig – és indultunk, hogy bele tudjunk kezdeni a következő fázisba, azaz a homlokzat festésébe, és persze fogadjuk az érkező segítő erő hadait. Mire az óvodához érkeztünk, két lelkes apuka már ott volt, épp a táblákat szerelte a falról. Felhoztuk a festékeket, megbeszéltük a munkafolyamatokat és vártuk a tovább érkezőket. Az egyik kedves dadus készített nekünk reggelit – kávét, teát, de a várva várt tömeg csak nem érkezett. Gondoltuk – mi négyen – szombat van, biztosan mindenki intézi a dolgait, ami késik, nem múlik, megbeszéltük, hogy hengerre fel, kezdjük a munkát.

Ketten nekiálltak a fal mázolásának, az egyik apuka pedig elkezdte a megmaradt 2 ablakkeret barnára festését. Jómagam pedig – mivel több hosszabbító nem volt – a kényesebb területek teddyzését vállaltam. Az idő rohant, a fal pedig szépen „rózsaszínesedett”. Kicsit kezdtünk aggódni mikor a – szakemberek által előre felkent – rücskökön fehér „festék”, mint az anyatej kezdett áttüremleni. Csöpögött, folyt, de két-három gurítás után a mi festékünk nyert, és megszűnt a foltozódás. Haladtunk, de még mindig nem nőtt harcedzett társaink sora. Tehát telefonra kaptam. Hívtam pár embert, volt akit utolértem, volt akit nem. Kiderült, hogy az egyik csoportunkban nem sikerült továbbítani az invitáló levelet, így közel harminc ember nem is tud a jelenlegi projektről. De sebaj. Az egyik anyuka a játszótéren bedobta magát, elkezdett szervezkedni, így ígéretet kaptunk az érkező csapaterősítésről. A fal közben tovább szépült, szép egyenletes ütemben. Igaz volt egy-két malőr: nem jó teddy, hiányzó eszközök, rohanás a boltba újat venni – négyes csapatunk mégis jól vette az akadályokat.

A keretet festő apuka – többszöri réteg felvitele után – bevallotta, hogy igaz, ő tériszonnyal küzd, ez azonban nem csökkenti lelkesedését, és felkeni az ötödik réteget is, mivel két ablakkeretet kicsit nehezebben fogott be a festék, az előzőekben felkent „kicsit több” fagitt miatt. Míg erről tárgyaltunk, érkezett egy fő erősítés, hozott létrát, teddyt, hosszabbítót és bele is kezdett a fal festésébe.

Jól haladtunk, az idő kegyes volt hozzánk, mondhatni hét ágra sütött a nap. Viccelődtünk, ettünk-ittunk és közben a fal – kezünk, ruhánk – szépen színesedett.

Újabb két szülő érkezett, akik tovább erősítették a szellemet és az egységet. Az egyik teddyt ragadott, a másik festőecsetet, mert kiderült, hogy a fenyők árnyékában megbúvó konyhai ablakkeretek még fehérednek. Kicsit vesztettünk a lelkesedésünkből, pláne Tibor, aki amúgy aktív önkéntesként vállalt szerepet gyermekeinkért. Kicsit szúrta, karmolta őt a fenyőfa, de a fülét bedugaszolva, halk zene mellett, szépen mázolta a kereteket. A hazamenetel előtt még egy kis pakolás, létrát ide-oda rakni, teddyket beáztatni, kimosni, mert különben nagyon beszáradnak, eszközöket rendezni és még az esti alkonyat leszállta előtt búcsúztunk, megbeszélve, hogy holnap itt folytatjuk a munkát.

Mikor hazaértünk, éreztük, hogy ez a munkafolyamat jó erősen átmozgatta kicsit letapadt, nem annyira használt izmainkat, így hamarosan – kis legózás, pancsizás után, édes álomra hajtottuk fejünket.

Másnap reggel édes izgalom fogott el, talán tényleg befejezhetjük, amit több mint egy éve megálmodott kis csapatunk. Bíztam az előttünk álló napban, és új lelkesedéssel készülődtem az indulásra. Igaz, harcedzett társam kicsit nehezen ébredt, de ő is lelkes volt.

Mikor itthonról elindultunk, szakadt az eső, de mire átértünk, óvodánk  teljes napfényben fürdött – egyelőre.

A lelkes segéderőket képviselő apukák is megérkeztek, és a kávé, tea, szendvics láttán még szélesebb mosoly jelent meg az arcukon. Mindenki frissnek, lelkesnek volt mondható, igaz reggel 8-kor ugyanaz a négy fő volt jelen, mint előző nap, de reménykedtünk, hátha társakban is gazdagabbá válunk hamarosan, így belekezdtünk a még előttünk álló feladatokba.

Az eszközöket előszedtük, frissítettük a festékünket, és uccu neki, elindultunk. A nap szépen ragyogott – egyre jobban melegített bennünket – és egyszer csak érkezett egy apuka, majd még egy, majd egy teljes család, és így tovább. 10-11 óra között gyerekeinkkel együtt, már úgy 15 fő gyarapította segéderőink sorát. Mindenkinek volt feladata, a fal szépen színesedett, a megmaradt fehér ablakok gyönyörűen barnállottak. A feladat adott volt, át kell csiszolni a már lealapozott ablakokat, hogy lehessen fa és üveg gittezni, majd festeni azokat. Így sorra kerültek le az ablakok és kezdődhetett a csiszolás – amit a gyerekek és az anyukák is igen kedveltek. Ismét repedt egy-két ablak, de ami rosszabb volt, hogy felhők gyűltek körénk és az eső hol csepegett, hol esett – hol pedig csak az ég dirmegett-dörmögött, de az biztos, hogy nehezítette feladatunkat.

Mindezek közben hőn szeretett férjem és egyik aktivistánk belekezdett talán az egyik legnehezebb dologba – a két homlokzati háromszög festésébe. Ha lett volna állványunk, sem tudtuk volna használni, ezért oldalbordám beülő és heveder segítségével, mint aktív falmászó lógott az épület oldalán és lelkesen gurította a falat, míg én odalent izzadtam és föl sem mertem nézni imádkozva, hogy az a pár cserép elbírja az én pehelysúllyal rendelkező drágámat. Hát elbírta. Igaz, ahogy a tetőre felértek, már nehézségekbe futottak, mert a tetőablakok nem nyithatóak, csak be voltak falazva, gittelve, sebaj, kiszedték őket és nekiálltak a bátorságot igénylő feladatnak.

Közben az óvodavezető asszony is megérkezett lelkesíteni a csapatot, körbezizegett mindenkit, pozitív energiát sugárzott, mindenre tetszését fejezte ki, nagyon hálálkodott, majd tovább ment dolgára.

Viszont nekünk még volt feladatunk bőven. A fal festése szépen haladt, a csiszolásban felszálló por tömege igen megnövekedett, a kényes területek festése is csodálatosan alakult. Voltak, akik falat festettek még, pláne a kényes helyeken, akadtak, akik a barna festéket javították, aki próbálták törölgetni az odacsöppent foltokat, akik még lelkesebben csiszolták az ablaktáblákat, akik a már elkészülteket akasztgatták vissza a helyére. Egyszer csak elfogytak a feladatok, szépen lassan mindenki végére ért a munkafolyamatainak.

Búcsúzkodás – köszönet

Maradtunk páran a pakolásra, az utolsó simításokra, ezt iderakjuk, ez az ovié. Azt odarakjuk, mert ez az egyik apukáé, kinek melyik az ő cucca, mit használt el, mit nem. Egyszer csak ennek is vége lett. Óvodánk pedig frissen ragyogott a lemenő nap tüzében.

Több szülő véleménye az volt, hogy ez nem a mi feladatunk lett volna, nem nekünk kellett volna megcsinálni. Talán igaz, de a lelkes csapatszellem és összefogás – szerintem – minden pénzt és energiát felülértékel. Lehet, hogy nem nekünk kellett volna – de így szebb az óvodánk, és ha már érkezett egy felajánlás, mért ne csináltuk volna meg, így legalább a fenntartó is láthatja, és talán segítségével rendezhetjük még óvodánk szükségleteit – de ez már a jövő zenéje.

Lenne még mit csinálnunk, lehetne még támogatókat keresni hozzá, és úgy vélem, ez összefogással meg is valósulhat. Ha másban nem is, ebben legalább a mi óvodánk különlegesebb a többinél, hiszen nálunk az összefogásban az erő.

Köszönünk minden segítséget, kicsit, nagyot, óriásit, támogatást, ellenszenvet, hiszen ezek nélkül nem szépülhetett volna meg óvodánk.

Parragh-Danó Mónika

Vélemény, hozzászólás?