Az akció szombat reggel indult. Persze az elején jönnek az ilyenkor elkerülhetetlen kezdeti bizonytalanságok, van-e elég létra, szerszám, ki mit csináljon, van-e még kávé – de végül elindult a munka. A csapat elég hamar két részre oszlott: az „ablakosok” és a „tokosok”. Előbbiek a külső ablakszárnyakat szedték le szép sorban (gondosan megjelölve, hogy hova kell majd visszatenni őket), majd indult a projekt legjellemzőbb fázisa: a csiszolás. A megközelítések egyénenként eltértek: volt aki spaklival kapirgált, majd csiszolóvászon és drótkefe következett. Megint mások a szalag- vagy éppen rezgőcsiszolóban hittek, de volt, aki a flexet választotta.

Egyre másra kerültek a fal mellé az alapozó festésre kész ablakok, és már lendültek is az ecsetek. A megfáradt csiszolók, vagy éppen az újonnan érkező friss erők szépen végigrakták az óvoda kerítése mellett az ablakokat, és mehetett a festés. Illetve – mehetett volna! Ha nem pont ekkorra dől el, hogy ha már egyszer hozzájuk nyúltunk, legyen legalább a külső szárny kívül-belül is lefestve. Komoly lelkesedési válság ütött be: a már késznek hitt munkáról kiderült, hogy csak félig kész… Páran azért visszadugták a flexet, újra megragadták a smirglit, és így jónéhány ablakot már lealapozva (az üveg-gittelési fázis csúszása miatt a végső réteg festése még a jövő zenéje maradt) tehettünk éjszakai pihenőjére.
A többi ablak sorsa csak másnap teljesedett be – de ne rohanjunk ennyire előre! Nézzünk inkább rá a társaság létszámban nagyobb, tériszonyban kisebb részére – akik eközben éppen hőlégfúvóval támadták a viharvert külső ablaktokokat. Mindezt sokszor több méteres magasságban, egyik kézben hőlégfúvó, másikban spakli: odatartom, olvasztgatom, hólyagosodik, lekaparom! Mint a tradicionális svájci raklett sütés. Csak nem olyan jó az illata, és sokkal fárasztóbb…
És persze a hőlégfúvózás még korántsem a történet vége volt – amint az első ablaktok elkészült, váltott csapatok vették át a harcot. Ha a hőlégfúvó súlyát nehéz volt tartani, akkor mit mondjunk a szalagcsiszolóról? De senki sem adta fel, az időnként egyszerre jelenlévő akár húsz szülő és óvónéni váltott erőkkel – csiszolt, csiszolt és csiszolt. 
Ezután szakmunka következett: az ablakkeret fakittel történő javítgatása. Persze megint létráról. Ha sok anyagot használunk, az túl gyorsan fogy. És a két komponens aránya sem mellékes, mert különben fél óra helyett több óra sem elég ahhoz, hogy jöhessen a következő munkafázis.
Az olvasók már eddigre bizonyára pontosan tudják, hogy mi is jöhetett: természetesen csiszolás. Először durván, hogy az egyenetlenségeket eltüntessük, majd utána finoman, hogy jöhessen az alapozó. Ekkor többen kétségbe estek: mégis fehér lesz az ablakkeret? Ja, hogy ez az alapozó! Festés után: csiszolás (finommal), majd: újra festés, majd: újra finom csiszolás, és szükség esetén még egy harmadik alapozó réteg.
Folyamatos berregés innen, a csiszolóvászon sziszegése onnan, a fakitt szaga mindenhonnan, a festéké is egyre több helyről – amikor egyszer csak felhangzott a szülők által jól ismert emelt hangerejű autórádió hangja: megérkezett az óvoda vezetője, aki már az aznapi utolsó váltás volt. Gyors pakolás: félidő.
Szerencsére a lelkesedés megmaradt másnapra, újak is jöttek szép számmal, és újra tíz fölötti létszámmal vágtunk neki a napnak. Kemény harcban álltak az ablakosok — a délután közepére minden ablak mindkét oldala lecsiszolva várta a portalanítást és az alapozó festést. Bár az utolsó darabok még nem száradtak meg, de szürkületre az ablakok döntő része visszakerült a helyére, és igen, mindenhol be lehetett őket csukni!
Az égiek áldása kísérte a tokosok működését is: a fehér alapozó mellett egyre több helyen jelent meg először a halványbarna (első réteg), majd a közép- és sötétbarna, a végső színt jelentő második, néhol harmadik réteg. És estére – amit senki nem hitt volna, két renitens ablaktok kivételével (ahol a javító kitt majd nyolc óra alatt száradt csak meg): minden kész! Elismerő pillantások egymásra és magunkra, az együtt végzett munka öröme, jóleső fáradtság és büszkeség, elégedettség az eredménnyel: sikerült a közös munka, és közben jól is éreztük magunkat! Jöhet a következő hétvégén a falfestés!
Fotó és cikk: Benczúr Péter
 

Vélemény, hozzászólás?