Vasárnap kora reggel a hűvösebb időben felmelegített minket, szervezőket a tudat, hogy újra egy eddig sikeres rendezvény részesei lehetünk. Ennek első jeleként fel is állíthattuk a regisztrációhoz szükséges sátrat, majd egy rövidebb eligazítás után, már meg is jelentek az első fecskék, akik mindenképpen el akartak tévedni a telepen – futva, kezükkel egy térképpel, melyen a tájolás mellett csak a bójákat jelképező pontok kerültek fel.

A verseny végül a meghirdetettnél, 10 óránál előbb már elkezdődött, fél órával előtte már indulásra készen állt az első induló. Majd utána a következő, majd az újabb versenyző, és az újabb… A rövidebb hosszabb távon, vagyis két kilométeren a leggyorsabb idő 17 perc körül volt, de volt olyan versenyző, aki közel másfél óra alatt érintette a pontokat. A dupla ekkora távon a legrövidebb idő is megduplázódott, és az ezen a távon indulók közül a leggyorsabb is fél óra alatt teljesítette az akadályokat. De itt is volt olyan futó, aki közel másfél óra alatt fejtette meg futva – sétálva a térkép homályát, és találta meg a rajta szereplő pontokat.

Mindeközben, a zebra vigyázójaként én is tettem a feladatomat: útba igazítottam egy mentőautót – meg kell keresnem a Nagy Lajos király útját, talán jó helyre küldtem őket -, illetve több olyan, egymást fedő kérdésre is választ adtam, miszerint, „Nyitva van-e a tér, át lehet e menni?- és társaik. És mivel mögöttem tárva-nyitva volt a Székelykapu mögötti kapuja a térnek, csak annyit mondhattam: Nem idevalósi vagyok, nem tudom.

És ez úton köszönöm azoknak az autósoknak, akiket megállítottam, hogy egyből megálltak, azóta is azon gondolkodom, hogy nem-e a rajtam lévő mellény és a kezemben lévő fényképezőgép – ti. hogy a gyorshajtókat, illetve a szabálytalanul közlekedőket örökítem-e meg- miatt tettek így.

De vissza a tájékozódási futásra, hisz a téren belül is zajlottak az események. Mit zajlottak. Gyerkőcök álltak meg a regisztrációs sátor előtt, és profi módon keresték a következő bója lelőhelyét. Volt, aki mindezt egyedül tette, és volt, aki ebbe a jó kis mókába a szüleit is bevonva, futásra és játékra hívta őket is. Hisz, számukra ez volt a legegyértelműbb dolog. Így történhetett meg, hogy három kislány is egyszerre befutva, mintha az olimpiai maraton távját futották volna le, győztesként ünnepeltették magukat, persze jogosan. És ugyanígy örültek a teljesítményükért kapott díjaiknak, egy kis csokinak és egy színes labdának

Mint ahogy a nagyobb távokról visszaérkező 2 nagyobb leány is csak annyit mondott, miközben haladtak rajt-cél győzelmük felé, egy egész mondattal adták tudtára a jelenlévőknek, hogy „Megcsináltuk”.

Mint, ahogy, mi szervezők, a 15 önkéntes is csak annyit mondhatott egy újabb sikeres Tájékozódási futás után, hogy ismét megcsináltuk.

A cikket Lechner Gábor írta, a fotókat Romhányi András készítette.

Vélemény, hozzászólás?