Wekerle

Olvasói levél.

Derűvel olvastam (Felavatták Wekerle szobrát, augusztus 29.), hogy Wekerle halálának 90. évfordulóján a móri szoboravatásra érkező Semjén Zsolt miként méltatja a nagy politikust.
Népszabadság| 2011. szeptember 24.
Odáig még értem, hogy említést tesz a KDNP elnöke az államháztartás szanálásáról, a valutareformról, az aranyalapra helyezett fizetőeszközről, de amikor Semjén az 1894. évi egyházügyi törvényt kezdte méltatni, végképp mosolyra állt a szám. A törvényt, amelynek „figyelembevétele megkerülhetetlen volt napjaink törvényalkotási munkájában is”.
Bizonyára elkerülte Semjén úr figyelmét, hogy a Wekerle által nem kis taktikázással keresztülvert 1894: XXXI. tc. egy elég kemény „kulturkampf” közepette született meg, s hogy a regnáló hatalom, a Szabadelvű Párt nem épp a katolikus egyház kegyeit kereste törvényalkotó munkája során. Az előzmények között érdemes megjegyezni, hogy az államháztartás Wekerle – akkor még csak pénzügyminiszter – általi szanálását követően az uralkodó kilenc hónappal idő előtt, 1892 januárjában feloszlatta az Országgyűlést, s az előre hozott választások során a Szabadelvű Párt bár megőrizte abszolút többségét, jelentős népszerűségvesztést szenvedett el, amelyben nem kis része volt a katolikus klérus hathatós kormányellenes agitációjának.
A katolikus egyház nem tartotta tiszteletben az 1868-as törvényt sem, mely a reverzálisról rendelkezett, s a vegyes házasságban született gyermekeket függetlenül a másik szülő vallásától kivétel nélkül katolikus hitre térítették. Csáky Albin, vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1890-es „elkeresztelési rendelettel” igyekezett érvényt szerezni az 1868-as törvénynek, mindhiába. Az újra és újra jelentkező egyházpolitikai küzdelmek keresztbe-kasul metszették a politikai elit közjogi tengelyét, vagyis az 1867-es kiegyezés szülte törésvonalat. Mind a kiegyezéspárti kormányzó szabadelvűek, mind az ellenzéki Függetlenségi Párt megosztott lett az egyházpolitikai viták mentén, s ezzel létrejött egy új törésvonal: a konzervatív–liberális szembenállás. Az ellenzéki Irányi Dániel sokadik próbálkozása után a kormányzó párt prominensei, Csáky Albin és Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter is a tettek mezejére lépett, s benyújtott egy javaslatot az általános állami anyakönyvezésről, a kötelező polgári házasságkötésről (amelyet pár éve Semjén szeretett volna fellazítani), s az izraelita vallás egyenjogúságáról.
A regnáló miniszterelnök, Szapáry gróf a kötelező polgári házasságot nem támogatta, ellene óvást emelt, de kisebbségbe szorult, majd lemondott. Ezt követően került a miniszterelnöki székbe Wekerle Sándor, aki óvatos politikusként ugyan igyekezett a konfliktusokat elsimítani, végül azonban a nem múló katolikus oppozíció egységbe kovácsolta a reformokat sürgetőket, s 1894 februárjában újra napirendre került a kérdés. A törvényjavaslatot az alsóház négyötödös többséggel megszavazta, s bár a főrendiház kétszer megakasztotta, már nem tudta útját állni a reformoknak. Az uralkodó is meghátrálni kényszerült, s decemberben szentesítette az egyházügyi törvényt.
Wekerlének, s felvilágosult kortársainak köszönhetően sor került az állam és egyház teljes szeparációjára. S tán épp ezért groteszk, hogy őt most egy olyan ember méltatja, aki semmit nem ismervén fel e politikus életművéből a XXI. századi katolikus oppozíciónak engedve igyekszik újra össze mosni azt, amit nagy nehezen elődei szétválasztottak.

Rechtenwald Kristóf történész, Szeged

Vélemény, hozzászólás?