Éles harangszó, egyre élénkebben járó óra, talán egy régi filmfelvevőgép monoton zúgása és egy egyre távolodó vonat halkuló moraja….

Szombat este diaképeket nézegettünk. A megújuló katolikus templom Közösségi Házában. Én és több társam. Én másodszor. Mert rá jöttem, hogy –megint egy filmes hasonlattal élve – ez nem „egyszernézős fajta”. Mert elgondolkodtatott. Pedig nem volt kötelező, de annál szebb. Az alatt az ötven-valahány perc alatt, amíg ment a képsorozat sok minden járt bennem, belül. Ott egészen legbelül. Képek forogtak le előttem, hol prózai szöveggel, hol dallamossal. Képek, melyek természetről készültek, Nagy- Magyarország natúrájáról. Fotók, melyek beszippantanak. Úgy érzed ott vagy, és felülről figyeled a csillagokat, amelyek ha elég sokáig nézegeted őket, esőcseppként hullnak Rád. Vagy jégdarabokkal úszol a Balaton befagyott vízén. Vagy éppen egy dombtetőről figyeled, hogyan halkul el az éjszakában egy falu, amelyet a fény és a természet vesz körül. És mindez digitális technika nélkül. Hisz Te is ott vagy! Részese vagy!
És akkor ott van Wass, Márai és Reményik. Nem, mégsem… Ők megérdemlik, hogy kiírjam egészben nevüket: Wass Albert, Márai Sándor, Reményik Sándor. Mert ők azok, kiknek írásai odacsapnak a valósághoz, hisz nekik nem elég, hogy beszóljanak a mai embernek. Több kell… És ez a több meg van ma este is. Még a zenével is. Hol komolyabbal, hol komolytalanabbal…
Így nézem a kivetített diaképeket. Mindeközben arra is van időm, hogy közben működjek. Támadjak és feltámadjak, öleljek és öljek, és… szeressek. Hogy megszeressem azt, ami körülvesz engem. És Téged. És… Őket. Mindenkit. Bárkit, Valakit. Hogy tudjak örülni, ha a természet, amihez mindennapi közöm van, mégsem hal bele, ha megölnek belőle egy kis darabot. Mert „Ő” van. És akar is lenni. Újraél. És Újrahal…

Erre mindenféleképpen jó volt ez az este. Hogy elgondolkodjak. Ezáltal több legyek. Ha már jobb nem lehetek…

Vélemény, hozzászólás?