HANÁK Péter
Kossuth temetése és a Wekerle-kormány
Amitől féltünk, bekövetkezett…
Március közepén Kossuth állapota válságosra fordult. A láza erősödött, az öntudata csak percekre tért vissza. Az ország, a főváros, a várbeli Sándor-palota feszült figyelemmel fordult a turini betegszoba felé. Kossuth közelesen várható temetése olyan bonyodalmakkal fenyegetett, amelyek romba dönthették Wekerle Sándor reformprogramjának épületét, és a romok maguk alá temethették fiatal kormányát. A miniszterelnöknek a királyt illetően nem voltak illúziói. Ismerte urát és az egyenes jelleműnek aligha nevezhető Kálnoky külügyminisztert, a bécsi udvart, s a mögöttük meghúzódó „fekete reakciót”. Ezért bátorkodott a Menton mellett pihenő uralkodót követekkel, Fejérváry honvédelmi és Tisza Lajos, a király személye körüli miniszterrel zavarni. Ferenc József hajthatatlan és engesztelhetetlen maradt. A kegyelt miniszterek kudarca után Wekerle maga kért kihallgatást március 18-án. Ekkorra Kossuthnál beállt az agónia, Ferenc Józsefnél a merevgörcs. Az audiencián Wekerlét azzal utasította el, hogy „sem a király, sem kormánya, sem a törvényhozás hivatalosan nem vehet részt a nemzeti gyász szertartásaiban”. Március 20-án, délután Wekerle újabb alkut ajánlott az uralkodónak: a temetés társadalmi útra terelhető, de akkor azon a kormány is részt fog venni. Aznap éjjel Kossuth meghalt. A nemzetre gyásznapok, a kormányra láznapok köszöntöttek. Ki temeti el a hazába megtért száműzöttet: a kormány, a képviselőház vagy maga a nemzet?
Aulikus konzervativizmus és nemzeti ellenzékiség között
A magyar liberális kormányzati rendszer a múlt század utolsó évtizedeiben két tűz közé került. Támadta a nyolcvanas évektől színre lépő újkonzervatív segélycsapatokkal megerősödött ókonzervatív főúri csoport, és növekvő hévvel-hanggal ostromolta a sokágú-sokfejű nemzeti ellenzék. Emellett a konzervatív-liberális frontvonalat zavaróan keresztezte a közjogi ellentét, hiszen a függetlenségi tábor sejtszöveteiben is megtelepedett az agrárius vírus, s a konzervatívok között, sőt a kormánypárti táborban is terjedt a hatvanhetes keretek között kényelmetlenül feszengő nemzeti ellenzékiség. A főúri ókonzervatívokat ugyan egy jó fél évszázad – egy egész történelmi korszak – választotta el az agráriusoktól, de összefűzte őket az antiliberalizmus s a polgárellenességként eufemizált antiszemitizmus. Ez a csoport nem sikertelenül védelmezte a rendi maradványokat, elsősorban az állam és a katolikus egyház szoros összefonódását, amelyet az 1867 utáni törvényhozás s a kormányok liberális egyházpolitikai vonzalma érzékeny pontokon megbontott. Érthető, hogy a konzervatívok határozottan szembeszegültek a Tisza Kálmán-kormány egyházpolitikai reformjával, amely a polgári házasság törvényesítését kívánta bevezetni a keresztény-zsidó vegyes házasságok esetében. Tizenöt éves háborúskodás kezdődött a konzervatív-liberális fronton, amelynek első nagyobb csatáját a főúri csoport nyerte meg. A főrendiház két ízben, 1893 végén és 1894 elején leszavazta a keresztény-zsidó vegyes házasságot legalizáló javaslatot, amelyet Tisza nem is erőltetett tovább. Ebben a kérdésben visszavonult, de hamarosan a főrendiház reformjával vágott vissza. A tagságot az arisztokrata családok esetében is magas cenzushoz kötötte, az összetételt királyi kinevezéssel „javítva” s a létszámot a felére csökkentve, a főrendiházat kezelhetővé gyúrta.
A döntő ütközetre azonban csak évek múltán, a Wekerle-kormány idején került sor, amikor a kormányprogram középpontjába az egyházpolitika került. A kortársak nagy része és történetírásunk is a reformpolitika taktikai célzatosságát emelte ki: a liberális reformok a megáradt nemzeti ellenzékiség elterelésére, lecsapolására szolgáltak. Ennek a vélekedésnek vannak stabil támpillérei. Ferenc József évek óta sürgette a negyvennyolcas oppozíció visszaszorítását, az aktív ellenintézkedéseket. Tény az is, hogy az első kísérlet, egy közigazgatási reform bevezetése sikertelenül, sőt kudarcosan végződött, mielőtt elkezdődött volna. Igaz az is, hogy a kormánynak az egyházpolitikai reformokon kívül más hatékony eszköze nem volt. Mégis, egyoldalúság csupán a nemzeti eszme ellen irányított taktikai manőverként felfogni e reformokat, amelyek idestova egy évszázada a nemzeti liberalizmus alapelvein nyugodtak.
A vallási villongások, olykor helyi gerillaharcok ugyanis szakadatlanul zajlottak, különösképpen a törvény szerint más felekezethez tartozó gyermekek „elkeresztelése” miatt, amit főként a katolikus alsópapság gyakorolt. Hiába lépett fel e jogtalanság ellen már Trefort Ágoston, majd utóda, Csáky Albin kultuszminiszter. A polgári házasság és az állami anyakönyvezés bevezetése a kor követelménye volt, bármennyire opponálta is a századvégen megelevenedett politikai katolicizmus. A Wekerle-kormány jól ismerte fel, hogy a hatvanhetes kormányzat az egyházpolitikai reformokban találhatja meg a liberális reconquista legkedvezőbb harci terepét.
A reformjavaslatok, amelyeket a kormány 1893 tavaszán nyújtott be, felbolygatták és alaposan átformálták a politikai frontvonalakat. Az ország valamennyi felekezete, pártja állást foglalt. A felzúdult klérus vallásüldözésnek bélyegezte a reformokat, és többnyire a pápai enciklikák üzenetét, Rampolla bíboros jelszavát követte: „Az Egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.” A feszültséget fokozta az újabb pápai beavatkozás, az 1893 szeptemberében küldött enciklika, a „Constanti Hungarorum”, amely valóságos akcióprogramot adott: nagygyűlést kell szervezni a katolikus szellem felébresztése érdekében, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a képviselő-választásokra, fel kell karolni és fejleszteni a katolikus sajtót, különösen nagy gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére.
A pápa Ferenc Józsefnek külön üzenetet küldött: elvárja tőle e nehéz helyzetben az egyház támogatását, bármennyire akadályozzák is „az úgynevezett alkotmányos szabadságjogok”. „Azt szeretném – tolmácsolta különös óhaját –, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekedhetnék, amint a szíve diktálja. Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány. Wekerle ugyancsak lemondással fenyegetőzik: a király „semlegességével” az ellentábort segíti. Végre november 6-án a király megjelenik a minisztertanácson. A kormányzati rutinból kizökkent pillanataiban felvett bürokratikus pátosszal olvassa fel döntését. „A házassági törvényt az ország békés fejlődése szempontjából veszélyesnek tartom. Normális viszonyok között lelkiismereti kötelességemnek érezném, hogy megtagadjam a hozzájárulásomat, és vállaljam az ebből adódó következményeket.” Az adott körülmények között azonban „elismerem annak politikai szükségességét, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus megvédésében megerősítsem, ezért hozzá fogok járulni a törvény beterjesztéséhez”. A nyilatkozat sajátos fenntartással zárul. „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam ma elmondottak a minisztertanácsi jegyzőkönyvbe vétessenek fel” – nyilván a túlvilági üdvözüléshez igazoló bizonylat gyanánt.
A katolikus agitáció röviddel a kötelező polgári házassági törvényjavaslat benyújtása után, 1894. január közepén öltött szervezeti formát. Impozáns nagygyűlésen alakult meg reformellenes programmal a Katolikus Néppárt. Válaszul, március elején a liberálisok tartottak százezer főt megmozgató, reformpárti tömeggyűlést. E ritka polgári mozgalom hatását is felülmúlták Kossuth üzenetei.
A vallási türelem kérdésében nem először szólalt meg. Egy évtizeddel korábban, a keresztény-zsidó vegyes házasság vitájában is haladásellenesnek, az emberi és polgári jogegyenlőséget sértőnek ítélte a főrendiház makacs reakcióját. Az egykorú antiszemita agitációt pedig, mondta, „mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom”. A Wekerle-kormány reformjait nemcsak a liberalizmus, hanem „egyszerűen a józan ész elementáris postulatumának” nevezte, és szégyen-gyalázatnak azt, hogy bevezetésük nem jóval korábban történt. „Én a honárulással határos merényletnek tartom azt – írta 1893 májusában –, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást…” Igaz, Wekerle egyházpolitikai programja „olyan gyermek, aki, tekintve megfogamzásának indokait, nemigen tisztességes ágyban született, de hát született; én hát nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy felneveltessék.” Közvetlenül a parlamenti vita előtt Kossuth még egyszer – utoljára – megszólalt a magyar közéletben. Elítélte az elvtagadás árán, a következményekre való tekintet nélkül erőltetett kormánybuktató taktikát. Érvei hatására a függetlenségi párt elhatározta a polgári házasság javaslatának támogatását, s a nagy többség – 80 képviselő – a javaslat mellé szegődött. Ennek ellenére a reformok sorsa fölöttébb bizonytalannak látszott. A kormánypártból is disszidált vagy harminc képviselő, Apponyi Albert Nemzeti Pártjának zöme és a függetlenségiek konzervatív hajlandóságú csoportja is a reformellenes táborhoz csatlakozott. Ilyen feszült légkörben, nyomasztó belpolitikai bizonytalanság légkörében érkezett meg Turinból a gyászhír.
A temetés politikuma
Nagyjaink temetése mindig is politikum volt, politikai küzdelmek színtere, nagy változások szimbóluma. A hatvanhetes rendszer nemcsak az élő Kossuthtal, de a halottal sem tudott mit kezdeni: kisajátítása ellen a halott szelleme, méltó eltemetése ellen az uralkodó jelleme tiltakozott. Pedig udvar, kormány, közvélemény már egy évtizede felkészült – mondhatjuk: készülődött – az aggastyán várható elhalálozására. Az egyik hamis halálhíre keltette riadalomtól indíttatva, Tisza Kálmán már 1889-ben javaslatot terjesztett az uralkodóhoz a Kossuth temetésével kapcsolatos hivatalos álláspontról. Eszerint a fennálló törvényes uralmat és rendszert tagadó Kossuthnak állami gyász ugyan nem adható meg, de a temetésre vonatkozó társadalmi kezdeményezés, adománygyűjtés sem tagadható meg, „sőt azt sem lehet kizárni, hogy ebben a kormány tagjai is részt vehessenek…” Ferenc József ezt a felterjesztést annak idején azzal a kikötéssel vette tudomásul, hogy egy majdani temetésen vagy adakozási mozgalomban sem a kormány tagjai, sem a magas állású hivatalnokok és országos méltóságok nem vehetnek részt. Wekerle ismerte ezt az uralkodói döntést, és éppen ez okozott neki el nem múló főfájást 1894 márciusában, amikor Kossuth állapota válságosra fordult.
A kabinetiroda levéltára a zaklatott napok sűrű táviratváltásából egész köteget őrzött meg. Ebből még ma is kiérezhető Wekerle idegessége és elkeseredettsége, amelyet Ferenc József uralkodóhoz méltatlan kisszerűsége és megátalkodottsága mintha szándékosan fokozni akart volna. Egy március 21-i táviratban rideg hangon tudatta a miniszterelnökkel, hogy a kormány tagjai a temetéssel összefüggő semminő aktusban nem vehetnek részt. Elgondolkoztató lehetett az utasítás indokolása is, amelyet vélhetően Kálnoky külügyminiszter sugalmazott. Tekintettel kell lenni, úgymond, a külföldi véleményekre, reagálásokra is. Dehát melyik volt az a külföld, amelyet ilyen érzékenyen érintett volna Kossuth temetése? A király Németországra célzott, de Ausztriára gondolt. Mert az osztrák politikai elit, a hadsereg vezérkara, az udvar kabinetpolitikusai és dilettáns udvaroncai valóban gyűlölték – még holtában is – Kossuthot.
Kossuth temetése tehát az érzelmi érintettségen túlmenően, sőt attól függetlenül, az adott helyzetben elsőrendű politikai kérdéssé vált: a magyar kormány szempontjából a reformpolitika sikere függött a nemzeti gyászhoz méltó temetéstől, Ferenc József számára viszont a kikényszerített reformok kudarca elégtételt hozhatott: a liberális kormány bukását. Wekerle azonban jobb és népszerűbb politikus volt annál, semhogy a harcot feladta, és fejvesztetten lemondott volna. Ha pozíciója a részvét bárminő hivatalos formáját tiltotta, akkor ő megtalálta a támogatás burkolt formáit. A hivatalos gyász tiltását egyébként nem vették túlságosan komolyan. Azért a Nemzeti Színházra kikerült a fekete zászló, a köztisztviselőknek csak a szertartásokon való hivatalos minőségben való megjelenést tiltották, és csak arra hívták fel a magasabb állású hivatalnokokat és az országos méltóságot viselő egyéneket, hogy a megemlékezéseken, az adakozásban való részvételtől „lehetőleg tartózkodjanak”. S ami a legfontosabb: Wekerle kifogástalan jogszerűséggel – és páratlan eleganciával – végül is Budapest székesfővárossal egyezett meg a temetés megrendezéséről.
Ezt a kiskaput igyekeztek titokban tartani, dehát – mint közismert – Budapesten a kapuk mindig is rosszul zártak. A titok Wekerle dolgozószobájából is kiszivárgott. A mindentudó Thallóczy bizonyosságként jegyezte fel, hogy az „ügyes coup” Wekerle műve volt. Apponyi Albert szerint is sokan tudták, hogy a főváros mögött Wekerle áll. Olyan hírek is szállingóztak, hogy voltaképen a kormány finanszírozta a temetés költségeit. Wekerle közeli barátai előtt nem titkolta közreműködésének részleteit. A temetést hivatalosan a főváros fedezi – írta Szilágyi Dezsőnek –, de a költségeket majd állami forrásokból visszatérítik. A miniszterelnök anonim mecénási szerepe meghozta gyümölcsét. A temetés, e hatalmas tüntetés, a nemzeti gyász méltóságával zajlott le. A függetlenségi tábor is honorálta a kormány nagyvonalúságát: április 12-én a Ház óriási, 175 főnyi többséggel szavazta meg a polgári házasság javaslatot. Nem rendítette meg a főrendiház ellenállása sem, másodszor is hasonló eredménnyel nyilvánította ki akaratát, és ritka, sőt tüntető határozottsággal állt ki a nemzeti liberalizmus hősévé avatott Wekerle mellett.
Keserű utójáték
A győzelem termett keserű gyümölcsöt is. A Wekerle iránti bécsi bizalmatlanság, amely kezdettől behálózta őt, nem a szokványos udvari paranoia megnyilvánulása volt. A reformok és a velük sajátságosan összefonódott temetés valóban időleges szövetséget hoztak létre a kormány és a liberális nemzeti ellenzék között. Ezt a tényt Wekerle ellenfelei nem mulasztották el kihasználni. Kálnoky külügyér terjedelmes memorandumban tüzelte a császárt Wekerle ellen. Ő, írta, „a függetlenségi párt minden kívánságát teljesíti” olyan mértékben, amilyenben eddig egyetlen kormány sem tette. Sikerét nem saját erejének, hanem a függetlenségi párttal való „természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. Ez a viszony rombolja a Monarchia közjogi alapját. Kálnoky az okokat is kifürkészte: a kormány „olyan kétes elemektől került függő viszonyba, mint a zsidók és szabadkőművesek”. A vörös posztót meglobogtatva, arra igyekezett rávenni a császárt, hogy éreztesse Wekerlével bizalmának megrendülését, ne utazzék Budapestre, de tagadja meg, legalábbis halassza el a polgári házasság szentesítését. Minisztertársa, Kállay Béni sem titkolta ellenszenvét. Wekerlét azzal igyekezett diszkreditálni, hogy lelki alkatában „bourgeois” maradt. Ferenc József hajlott bécsi minisztereinek tanácsaira és intrikáira. Hónapokig nem utazott Budapestre, és egyértelmű hallgatásával azt a főúri ellenzéket támogatta, akiket – Thallóczy szavaival – amúgy is „tajtékzó fanatizmus és a pugrisok elleni gyűlölet” töltött el. Hiába hivatkozott Wekerle elsöprő képviselőházi többségére, a közvélemény tüntetően kinyilvánított rokonszenvére, de saját hatvanhetes érdemeire is. Mindez ellenérv volt az uralkodó szemében. Úgy fogta fel, nem alaptalanul, hogy a liberális reformok, amelyekhez szörnyű lelkifurdalások közepette adta hozzájárulását, nemhogy nem szorítják vissza, hanem éppenhogy erősítik a nemzeti ellenzékiséget. Mi több: e reformpolitika platformján hatvanhetes liberalizmus és negyvennyolcas ellenzékiség összetalálkozott. A parlamenti szavazások után kialakult patthelyzetben a sűrűn audienciázó Wekerlét egyre ridegebben, máris bukott politikusként kezelte.
Maga a miniszterelnök így számolt be a május 30-i fogadásról. A király szemrehányással fogadta: kényszerhelyzetbe hozta őt. Wekerle azzal védekezett, hogy kormánya a reformjavaslatok benyújtása előtt felajánlotta lemondását, de Ferenc József ezt akkor nem fogadta el. Az elkészült javaslatok beterjesztéséhez azonban csak fanyalogva, a kényszerhelyzetre hivatkozva járult hozzá, olyan megalázó záradékkal, amelyet önérzetes kabinet nem fogadhatott el. 1894 elején aztán megkezdődik a parlamenti vita. „Kossuth halála. 175 többség, ezen nemcsak, hogy nem örül, de dühösíti. Ápr. 23-án feljövök, eresszen el most, a főr[endiházi] szavazás előtt. Ich werde mir’s überlegen… Feljövök [május] 12-én, semmi határozat. Én nem vagyok marionette, én alkotmányos minister akarok lenni. Nekem kézzel fogható garancia kell, hogy élhessek vele. Tovább megyek, nekem erre erkölcsi rehabilitációra van szükségem, nem rendjel, gyapjú korcz, hanem moralis elismerést követelek. Különben nem maradok… Azt fogják rám, hogy radikális vagyok, allúziókat tett [ti. F. J.] a múltkor a szélső ballal való liaisonra. Aki nagy eszmék szolgálatában áll, annak nem szabad érzékenykedni. Radikális én, aki a monarchiai kapcsolatokat gyengítem? Volt-e magyar államférfi, aki a 67-es alapot úgyszólván saját testemmel védelmeztem? határozottabban senki sem tette, még maga Deák F. sem.” Wekerle, felindultságában, odavágja: „Itt egy mellékkormány volt… Engem itt piszkoltak, én ezt nem tűrhetem.” Másnap lemondott. De a király sem győzött. Június 10-én ő is deferált: visszahívta a renitens magyar kormányfőt. A történet vége ismeretes. Wekerle végül is keresztülvitte javaslatait. Az egyházpolitikai reformok megszülettek, egészségnek örvendtek, habár a kormány belehalt a szülésbe. Kossuth teteme hazai földben nyugodott, és szelleme is megnyugodhatott.

Vélemény, hozzászólás?