Aki Wekerlén nőtt fel, annak elsősorban a természet közelsége, a fák, a bokrok, a virágok buja zöldjének harmóniája jelenti; vagy jelentette az igazi otthont. Nagyon sok gyereknek és főleg férfiaknak azonban hosszú évtizedekig a Wekerle-telepi W. S. C. pálya volt a második otthona. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a Dobó Katica utcán sétálva belestem a két méter magas betonelemekkel körülvett sportpálya kerítésén. Így tettem barátaimmal 30-40 évvel ezelőtt is mindennap, amikor sráckorunkban arra voltunk kíváncsiak, hogy fociznak-e a haverok a pályán. És mivel mindig találtunk 6-8, labdát kergető gyereket, akkor aztán, uzsgyi, át a kerítésen, és kezdődhetett a derbi. Csak a sötétedés tudott hazazavarni bennünket.
Ezek a képek tolultak emlé¬keimben most is, amikor a régi szeretett football pálya helyett, megpillantottam a salakos teniszpályákat. Gyereket sehol nem láttam.
Előttem van még a nem éppen zöld fűjéről nevezetes, földes, poros, de számunkra nagyon kedves pálya, aztán Huszár bácsi, a sporttelep gondnoka; aki mindig morogva, de annál nagyobb szeretettel varrta össze nekünk a szétrugdosott labdákat, és két labdavarrás között azt figyelte; hogy a sok koszos, maszatos gyerek között, mikor lel egy igazi “gyémántra”
A Wekerle-telepi kis munkás pálya pedig ontotta a tehetségeket. Ma már talán kevesen emlékeznek azokra a 40-es évekre, amikor a zöld-fekete színű W. S. C. az NB II-ben szerepelt. Ki ne emlékezne Bányai Nándorra az Álmos utca és Szent László útra sarkán lakó ifjú¬titánra; aki itt kezdte a pályafutását, majd Puskás Öcsiékkel a Honvédban lett ötszörös magyar bajnok. Aztán ott volt Vereckei, Berényi, Jankovics, Kiss II, Kulinyi Franci, akik szintén nagyszerű pályát futottak be a Csepel, az FTC vagy az Újvidék kiválóságaiként. Az edzőjük sem volt akárki, hanem GallovichTíbor, aki a Magyar válogatott szövet¬ségi kapitányaként is tevé¬kenykedett.
Vajon ki emlékszik még az NB I-¬es női kézilabda csapatra, akik a Wekerle-telepi Csokor néven sze¬reztek dicsőséget szűkebb pát¬riánknak? Ez a csapat olvadt be aztán a K.A.C.-ba, ahol a Bányai Nándi szomszédjában lakó hölgy, bizonyos Hunyadvári Bözsike lett a sztár. Hogy ki is ő tulajdonképpen? Hát nem más, mint Puskás Ferencné, az évszázad góllövőjének a felesége.
A mi időnkben három egyesület labdarúgói is ezen a pályán játszották a hazai mérkőzéseiket. A Postajavító Wekerle-telepi S. C: akik már ugyan csak a B.L.SZ.-ben szerepeltek, de továbbra is ők voltak a kedvencek. A zöld-fekete fiúk mérkőzéseire még a 60-as években is több száz néző volt kíváncsi. Rotthermel Gebe, “Merev” Tibi, Hugó és a többi kedvencek ma már legendák, csakúgy, ‘mint elődjeik. A pálya tulajdonosa és névadója azokban az időkben már a Hungária Jacquard szövőgyár lett. Ők gondoskodtak a pálya és a létesítmények karban¬tartásáról is. A kék-fehér Jacquard fiúk is hasonló jó képességű társaságot alkottak, akiknek – és nekem is – az edzője az az Ulicska Jenő volt, aki a legendás SZAC-ban Deák “Bamba” mellett rugdosta a gólokat és NB-I-ben.
A mostoha kistestvér a Helyipari S. C.; a legendás Magera Rudi bácsival, aki az egyesület szertárosa, edzője, intézője volt egyszemélyben. Ő, a kerület Attila utcai oldaláról hozta át a vagány fiukat, “Cigányt” és társait játszani, és akiknek a mérkőzésein mindig volt egy kis “zrí”. Nekünk gyere¬keknek ezért voltak szimpatikusak, mert piros-feketében játszottak, mint a régi Kispest.
Ez a három csapat gondosko¬dott aztán a Wekerle-telepi embereknek a szórakoztatásáról abban az időben, és ez a pálya adott otthont több száz gyereknek, hogy a labdarúgás alapjait elsajátítsa.
Emlékszem, felnőtté válásom egyik meghatározó eleme is labdarú¬gáshoz kapcsolódik. Kissrácként irigykedve néztem mindig, hogy az otthon játszó csapat, – legyen az a Jacquard, vagy a W.S.C. – hogyan vonul el a Kálmán király úti házunk előtt és megy a “Gyöngyvirág”-ba megünnepelni a győztes mér¬kőzést.
Mindig arra vágytam, hogy egyszer én is ott legyek közöttük. Aztán 18 évesen én is átéreztem a férfiasság kezdetének ilyen irányú szertar¬tását, amikor ott ballagva a győztes Jacquard fiúk között felkiabáltam édesanyámnak – aki házunk ablakából nézett bennünket – “anyu, győztünk, és most megiszunk egy sört”.
Persze az én focitudásom nagyon szerény volt, és véletlenül sem vetekedhetett azokkal a híres¬ségekkel, akik itt nőttek fel ezen a Dobó Katica és Zoltán utca által határolt kis pályán. Ki hinné, hogy itt rugdosta a labdát Oborzil Satya, (Honvéd, MTK), Nagy Pista “Paróka”, aki az MTK színeiben lett válogatott, vagy Rotthermel Ádám, akivel együtt jártunk a Honvéd meccsekre és lobogtattuk a piros-fehér zászlót, de mégis az Újpest és a Tatabánya játékosaként lett válogatott kapus.
Nézek be a kerítésen és a feltoluló emlékek hatására elszomorodom: Vajon miért nincs sportélet Wekerlén? Lehet, hogy csak rajtunk múlik?
A nosztalgiázó: Piroska János
(Wekerle Újság 1998 március)

Vélemény, hozzászólás?