Emlékezés hajdani wekerlei karácsonyokra

Milyenek is voltak a régi wekerlei karácsonyok? Valamikor a harmincas években? Nekünk gyerekeknek a karácsonyváró izgalmak november vége táján kezdődtek, amikor leesett az első hó. Amennyire vissza tudok emlékezni, akkoriban mindig fehér volt a karácsony. Aki nem látta, az nem tudja elképzelni, milyen gyönyörű volt akkoriban a havas, téli Wekerle (persze a tavaszi, a nyári, az őszi Wekerle is…). Az utcák, terek, parkok akkor még gondozottak voltak, a házak, a kerítések is őrizték azt az egységes, mégis változatos képet, amelyet tervezőik elképzeltek. Látszott, hogy van gazdája a telepnek, nemcsak az állami Gondnokság, hanem a lakók is magukénak érezték, – nemcsak a saját lakásukat – hanem a környezetet, az egész telepet. Rangot jelentett „telepinek” lenni, büszkék voltak erre, óvták a környezetüket, vigyáztak a telepre. S ha netán elolvadt az első hó, vagy felváltotta az eső, az sem jelentett annyi gondot mint ma, mert az utcák két oldalán még megvoltak az árkok, működtek az átereszek és a víznyelők, s egy kis eső után az utcasarkokon képződött tengerek miatt nem vált megközelíthetetlenné a Fő-tér vagy az Ady Endre úti (bocsánat: Sárkány utcai) villamosmegálló.
A házunk előtt, a Szondi-tér közepén kertészek által gondozott szép kis park virított, az ezüstfenyők ágain megpihent hópelyhek kristályai szikrázva ragyogtak a téli napsütésben. A II. számú iskola felé menet keresztülvágtam a gyönyörűen parkosított Fő téren. Sehol egy eldobott papírdarab (Józsi bácsi, a parkőr azonnal felszedte hegyesvégű botjával, ha ilyesmit sodort a szél a tér útjain.) Aztán a Hungária út pompás, hiánytalan nyárfasora. Az első hóesés hozta örömök közé tartozott, hogy édesapám (aki mint lapszedő nyomdász délután ment munkába) gyakran szánkón húzott el az iskoláig. Közben szívtam a tiszta, friss téli levegőt, amelyet nem mérgezett még az autók bűze. Mert autót napszámra nem láttunk az utcánkban, legfeljebb néhány lovaskocsi baktatott végig rajta: reggel Krausz bácsi, a soroksári sváb tejes, aki az ajtók elé kitett kannákba belemérte a frissen fejt tejet; napközben a szódás, vagy a szomszédos „Hangyába” (a Hangya szövetkezet boltjába) árút szállító kocsi. A pékinas kerékpáron jött, hátán a hatalmas kosárral, s naponta hozta házhoz a frissen sült kenyeret. A többi rendszeres látogató gyalog állított be: a drótos és ablakos tót, a „kőporos” sváb Pilisvörösvárról, kék kötényében a súrolóporral, a köszörűs, no és a verklis, aki a kurblit tekerve divatos melódiákat csalt ki két keréken járó zenegépéből. Télen ritkábban jöttek, de a többi évszakban szinte naponta feltűnt valamelyikük az udvaron, s kántálva kínálta portékáját illetve szolgálatait.
Az iskolában is karácsonyi hangulat uralkodott egész decemberben. Borbély igazgató úr, aki elsőben tanított bennünket, vagy a másodikban Gyurgyik tanító néni, a 3-4.-ben pedig Pechó igazgató úr arról iratott velünk fogalmazást, hogy mit várunk a Jézuskától, milyen nálunk a karácsony. A rajz órákon, amikor nem kötött feladat volt, hanem szabadon szárnyalhatott alkotó képzeletünk, nem csípőből tüzelő vadnyugati hősöket, vagy egymást kaszaboló középkori lovagokat rajzolgattunk, hanem angyalokat és Mikulás bácsikat, akik viszik az ajándékokat a pipáló kéményű házacskákba, vagy karácsonyfákat, alattuk bőséges ajándékokkal. Otthon is ünnepvárással teltek ezek a hetek. Amint beköszöntött az Advent, esténként édesanyámmal karácsonyi énekeket tanulgattunk. Olyan napokon, amikor délután mentem iskolába, délelőtt a konyhában ültem, néztem, hogy készíti az ebédet, s közben szintén a karácsonyi énekeket gyakoroltuk. A karácsonyváró hangulatot fokozta az, hogy november végén vagy december elején nyitott a Zoltán utcai jégpálya, s minden délután, ha készen voltunk a leckével, korcsolyázni mehettünk.
A karácsonyvárás kiemelkedő eseménye volt a betlehemesek látogatása. Mert akkoriban decemberben több betlehemező csapat is járta a telepet: 4-5 kamaszfiú, maguk készítette betlehemmel, pásztoroknak öltözve kis karácsonyi játékot rögtönzött, s mi gyerekek tágranyílt szemmel, tátott szájjal néztük őket, s izgatottan kérdeztük, mikor lehetünk mi is betlehemesek? Amikor kicsit nagyobbak lettünk a decemberi napok főfoglalatossága az volt, hogy nagy titokban ajándékokat készítettünk szüleink, testvéreink, barátaink számára. Kamrában, sufniban elbújva buzgón lombfűrészeltünk, ragasztgattunk, festegettünk, s közben szuperkémekhez méltó ügyességgel próbáltuk felderíteni, hogy ők milyen meglepetést készítenek nekünk.
A Szenteste előtti napok újabb izgalma a karácsonyi étkezések előkészítése volt. Elkísértük édesanyánkat a piacra, hogy kiválasszuk a szentestei vacsorára a pontyot. A mai gimnázium helyén volt a piac, ahol piaci napokon (ha jól emlékszem kedden és pénteken Wekerlén, a „csütörtöki piac” pedig a kispesti Templom-téren) több száz falusi szekér „parkolt”. A halvásárlás utáni nap nagy élménye természetesen a kádban úszkáló hal volt. Ezután következett a karácsonyi kalács szertartása: édesanyám otthon készítette el a tésztát, aztán vittük a „Polónyihoz”, azaz a Petúr-utcai pékhez (a mai Gyermek-ház). „Felnőtté válásom” egyik fontos pillanata volt, amikor – úgy 7-8 éves koromban – egyedül mehettem Polónyihoz, s megkérdezhettem, hogy „kisült-e már a kalácsunk”.
Végül felvirradt a nagy nap, december 24-e. A délelőttöt kisebb koromban a konyhában töltöttem a hintalovamban, az ünnepi ételeket készítő édesanyámmal főpróbát tartva a karácsonyi énekekből. Amikor iskolába kerültem, ezen a délelőttön feltűnően sokszor küldtek át valamiért a Hangyába vagy a postára (hogy édesapám közben bekészíthesse a karácsonyfát a hálószobába és fel is díszíthesse, mert délután ő ezen a napon is dolgozott, s csak este 6-7 körül ért haza). Aztán mikor még nagyobb lettem, az volt ilyenkor a fő feladatom, hogy féken tartsam és lefoglaljam kis testvéremet, nehogy benyisson a most szokatlanul csukott ajtajú hálószobába, s nehogy megzavarja az „angyalokat” a karácsonyi előkészületben. Így végre eljött a délután, s amikor beállott a szürkület, megjelent édesanyám barátnőjének nagylánya, Jolika, s elvitt engem szánkózni (ez úgy harmadik elemista koromig bezárólag történt, majd egy-két évig magam mentem el önként sétálni, mert görcsösen ragaszkodtam az illúzióhoz és a meglepetéshez, aztán megtörtem és a további években én lettem az „angyal”, aki a csukott ajtó mögött előkészíti a nagy pillanatot). Érdekes módon soha nem merült fel bennem a kérdés, hogy Jolikának miért csak ezen a délutánon támad kedve engem szánkózni vinni, máskor viszont eszébe sem jut. Mikor félóra múlva hazaértünk a nagy szoba közepén ott állt a mennyezetig érő karácsonyfa, égtek a gyertyák, szikráztak a csillagszórók, a fa tövében vígan száguldott a kis vonat, a várban harci készültségben álltak a katonák. Később mindig csodálkozva faggattam édesanyámat, hogy tudta mindezt ilyen rövid idő alatt a másik szobából átcipelni és működésbe hozni. Persze 5-6 éves korban ez még nem okozott fejtörést: az angyalok számára semmi sem lehetetlen.
Aztán az ajándékok önfeledt élvezése közben hazaérkezett édesapám, s leültünk az ünnepi asztalhoz. „Felnőtté válásom” másik nagy pillanata az volt, amikor iskolás koromban már én is elmehettem az éjféli misére. Csodálatos élmény volt végigmenni a havas wekerlei utcákon karácsony éjjelén a templom felé, ahol Winkler plébános úr énekelte az ünnepi misét, Bányász és Bíró tisztelendő „bácsik” segédletével. A templomban megcsodáltuk a nagy Betlehemet – ha éppen oda tudtunk férkőzni a sok embertől. A következő két hétben élveztük az ajándékokat, mert akkor a karácsonyi vakáció Vízkeresztig tartott, s csak január 7-én kellett újra iskolába menni. Tíz éves korom után, amikor cserkész lettem, karácsony másnapját követő reggel rendszerint indultunk a szo¬kásos 3-4 napos téli túrára a Börzsönybe, a Bükkbe, vagy a Gerecse-hegységbe.
Valahogy így teltek a harmincas években az akkori wekerlei gyerekek boldog, békebeli karácsonyai. Aztán jöttek a negyvenes évek, a háború, s végül 1944 karácsonya, amikor bezárult az orosz ostromgyűrű Budapest körül. Akkor 8. gimnazista voltam, s novemberben a nyilasok az egész osztályt az iskolapadból katonai segédszolgálatra vitték. Kaptunk egy-egy kétcsövű vadászpuskát (amit a lakosságtól koboztak el), 6 darab sörétes tölténnyel, ezzel kellett volna megállítanunk az orosz tankokat. A mi állomáshelyünk a Gellért-hegyen volt, a Czakó utcai iskolában. Karácsonyra két nap kimenőt kaptunk. Mivel fenyőfát akkor nem lehetett kapni, töredelmesen bevallom, hogy előző este a Gellért-hegy oldalában kifűrészeltem egy kis fenyőfát (nem voltam egyedül, minden fa mellett állt valaki és az egész hegy zengett a fűrészek zajától), s azt szüleim és 5 éves testvérem nagy örömére hazavittem. Így mégis lett karácsonyfánk. Karácsony másnapján kellett volna visszamennünk. A környéken lakó iskolatársaimmal sokat tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Én úgy döntöttem, hogy itthon maradok, nem megyek vissza. Ez azzal járt, hogy három hétig bújkáltam padlásokon, pincékben, sufnikban, mert a nyilas járőrök a helyszínen “felkoncolták” a katonaszökevényeket. Végül is megúsztam, sőt az ezt követő „davaj, kicsi robot” időszakot is. Sajnos, többi iskolatársam visszament. Némelyek néhány nap múlva elestek, amikor az alakulat Nagykovácsinál megkísérelte áttörni az orosz gyűrűt, mások egy-két év múlva jöttek vissza a hadifogságból. Mikor júliusban érettségiztünk, az osztály fele hiányzott, s többekről tudtuk, hogy már sohasem tehetnek érettségi vizsgát.
Ezek a hajdanvolt karácsonyok merülnek fel az én emlékezetemben így december közepe táján.

Katus László
(Megjelent a Wekerle újság 2001 decemberi számában)

Vélemény, hozzászólás?