Wekerlei képek

Wekerletelep történelme

Talán nincs is Budapestnek még egy akkora összefüggő területe, mely a múlt értékeit, kincseit ily módon az ember elé tárná. Nem igazán nagy terület ez, ám annál nagyobb a történeti, kulturális hatása. Már tervezésekor hagyományőrző szerepre volt ítélve, ami kivételes képességekkel bíró építészeinek, illetve szimbólumának, a központi tér tervező-építészének, az erdélyi származású építész-írónak, Kós Károlynak köszönhető. Az általa képviselt értékek főleg a mai kor emberének szolgálhatnak tanulsággal. „Üzenetet írok nektek új magyarok, én a régi magyar. Írok elmúlott dolgokról, porladó apáink dolgairól nektek, akik csak előre akartok nézni…”- mondja a Régi Kalotaszegben. Akárhogy is, a hagyományok és a népművészet megóvása mindannyiunk közös dolga és felesőssége, és pontosan ez az, amire ez a kiváló ember felhívta kortársai, és az utókor figyelmét.
Aki a várost járja műemlékek, hagyományos népi építészeti stílusban fogant lakóházak után kutatva, annak nem kell feltétlenül a történelmi városrészeket felkeresnie, hiszen vannak, még olyan területek Budapesten melyek bővelkednek ezekben.
Mind közül a legkiemelkedőbb alkotás a kispesti munkás és tisztviselőtelep néven épült, ám ma már csak Wekerletelepként ismert lakónegyed.
Páratlanságát a többé-kevésbé egészében megmaradt épsége, és szépsége adja, valamint korának zseniális építész-tervezői, akik az egyszerűségre törekedve megalkották a hagyományos magyar népi építészet utolsó ily méretű védőbástyáját.
A lakónegyed története
E kivételes hely keletkezése a századfordulós Budapest legnagyobb problémájából indult ki, mely nemcsak a mi fővárosunkat, de a legtöbb európai ország fővárosát sújtotta. Önmagát kinőve lassan kezdett metropolisszá duzzadni. A kiegyezés utáni „boldog békeidők” hatalmasat lendítettek Magyarország gazdaságán, és ezt bizony nehéz volt követnie egy olyan fővárosnak, ahol gomba módjára szaporodtak a gyárak, ahol az ipari munkásokra nagyobb szükség volt, mint addig bármikor, és ahol mindezek fogadására nem voltak kellőképpen felkészülve. A főváros szorult helyzetben volt ezekben az időkben. A belvárosi bérházak mindenhol telítve voltak, a lakások iránti kereslet pedig hihetetlen mértékben megnőtt. Több embernek azonban a város szívében és annak környezetében már nem volt hely. Budapest fejlesztésének elmaradása pedig gátat szabhatott volna az ország fejlődésének is. Elérkezett a zseniális ötletek ideje. Nemcsak ipari munkásban és azok családjaiban bővelkedett az ország, hanem kiváló politikusokban is, akik felmérve a helyzetet azonnal munkához is láttak. Közéjük tartozott Budapest első embere, Bárczy István polgármester. Hasonló külföldi problémák enyhítésének példái addig nem megszokott terv kiötlésére sarkallták Bárczyt. Merész elképzeléseihez sikerült megnyernie magának a szintén hasonló problémákon elmélkedő miniszterelnököt, Wekerle Sándort. A tarthatatlan lakáshelyzet problémájára mihamarabbi megoldást kellett találniuk. Egy olyan új munkás, és tisztviselő-lakótelepet kívántak létrehozni, mely alkalmas lehet közel húszezer ember befogadására is. E két politikus határozott fellépésének volt köszönhető, hogy létrejött egy olyan lakásprogram, amelyhez megfelelő hitelrendszer és törvényi szabályozás is társult. Mivel azonban a belvárosban nem volt hely, kénytelenek voltak a város peremén lévő területek beépítésén gondolkodni. Ez idáig számos okból kifolyólag a főváros fejlesztése csak a dunai partvonal mentén volt elképzelhető. Ezt a meggyőződést azonban megváltoztatta, és nagyobb fejlesztési tervekre adott lehetőséget a tizenkilencedik század végén elkezdett főgyűjtők és vízműtelepek építése. A Budapest peremén lévő települések fővároshoz való csatolásának ötlete is ekkor született meg. Nemcsak Budapest telítettsége indokolta fővároson kívüli terület választását, hanem az alacsonyabb telekárak is. A szigorú belvárosi építészeti szabályokat sem kellett figyelembe venniük ezen a vidéken az építészeknek terveik kialakításakor.
Ha alkalmas telkek nem is akadtak nagy számmal, egy azonban több tulajdonságával is kitűnt a többi közül: közvetlenül Budapest határán feküdt, és az egész terület mindössze egyetlen tulajdonos birtokában volt. E hatalmas ingatlan, mely alkalmas területként szolgálhatott egy munkáslakótelep felépítéséhez, közvetlenül ékelődött Budapest és annak szomszédos települése, Kispest közé. Talaja nagyrészt homokos volt, ami alkalmas lehetett az épülő házakhoz szükséges homoktégla nagy mennyiségű előállításához. Az 1871-ben Szentlőrincpusztából kiváló és önálló életet kezdő Kispest két iskolát kért a leendő építési terület biztosításáért, de fontosabb útjait is fölújították a program kivitelezése folyamán. Egy 1908-as törvény végül jóváhagyta, hogy a kincstár megvásárolja az ingatlan birtokosának örököseitől a 472000 négyszögöl nagyságú területet. A teljes programra 12 millió koronát biztosítottak.

Külföldi példák kertvárosi forma létrehozására ösztönözték a telep alkotóit. A kertvárosi forma nem kizárólag a családok elhelyezését biztosította, hanem kultúrált, színvonalas életet tudott teremteni. Az e korban már létező más külföldi kertvárosokkal szemben a Wekerle egyik legfontosabb építészeti értéke az, hogy tervezésében rengeteg építész vett részt, s ez lehetővé tette a más-más elképzelések megvalósulását, megakadályozva ezzel egy unalmas, egységes sorházakból álló lakótelep kialakulását. Meglehet, az építkezések hosszú-hosszú évekre elnyúltak, a telep mégis megőrizte egységes arculatát.
Az egyetemről kikerülő építészek új generációja szintén a kertvárosban látta a számára oly nagyra becsült népi építészet értékeinek megmentését. A hamarosan e generáció és a népi építészet vezető egyéniségévé váló Kós Károly egy a telep központi terének rendezésére kiírt 1912-es pályázatra adta be terveit. A zárt teret végül a legelfogadhatóbb tervnek ítélte meg a Pénzügyminisztérium által életre hívott kispesti munkás, és tisztviselőtelep építőbizottsága.
Mivel a kormány az építkezés feltételeinek megteremtésén túl építészeti kérdésekben nem tudott határozni, ezért a Magyar Építőművészek Szövetségét kérték fel a tervpályázatok kiírására. A Szövetség tagjaként Fleischl Róbert tett előterjesztést a felépítendő lakótelep meghatározott elvek szerinti pályáztatására. Az épülettípusokon túl meghatározta a lakások belső kialakításának alapfeltételeit is. A telepet európai viszonylatban is igen korszerűnek tervezték, amit a jelentős közintézmény-hálózat, és a központi melegvíz és fűtésszolgáltatás tervekbe való felvétele is jelzett. Két tervpályázatot írtak ki a teleppel kapcsolatos építkezések lebonyolításához, melyek beadási határideje 1908. október 15. volt. Az első a település elrendezésére vonatkozott, míg a második az előterjesztésben meghatározott elvek szerinti típusépületek tervezésére. Rengeteg pályamű érkezett a bizottsághoz, ami az építészek rendkívüli érdeklődését mutatta. A településrendezési pályázat első három díjazottjának (I. Palóczi Antal, II. Fleischl Róbert, III. Kotál Henrik) terveit azonban közművesítési és gazdasági okokból nem valósították meg. A Pénzügyminisztérium megbízásából Győri Ottmár készített kivitelezhető tervet, a nyertes pályaművek felhasználásával. Győri Ottmár lett a telep főépítésze és első gondnoka. A típusépületek tervezésében a díjnyertes pályaművek alkotói vettek részt. A Fleischl-féle előterjesztésben meghatározott épülettípusokban az alábbiak szerint alakult a lakáselosztás: a földszintes épületek 2, 3 vagy 4 lakásos kivitelben, az emeletes épületek 6, 8 vagy 12 lakásos formában épültek fel. Az eredeti típusépület tervek a hosszan elhúzódó építkezési munkálatok miatt, valamint a romló gazdasági helyzet hatására sokszor módosultak, ám ezek általában csak az épületek díszítő elemeit érintették.
A tényleges építkezés 1909-ben kezdődött meg a mészhomoktéglagyár felépítésével. Az építkezés üteme azonban nem a vártnak megfelelően haladt. 1909 végéig 42 épület volt, beköltözhető állapotban (a 42 ház 148 lakása mindössze töredéke volt csupán annak, amit a telepre összesen terveztek). E szám mutatja igazán, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás lett volna az eredeti tervekben szereplő három éven belüli végleges kivitelezés. A Wekerletelep elkészültének tervezett határidejét ezért aztán 1915-ben állapították meg. Az elkészült lakóházak száma évről-évre szép számban növekedett egészen 1912-ig. Ekkor még képesek voltak tartani az évenkénti építményszámot, majd 1913-tól az építkezés üteme lelassult. A világháború kitörése után a Wekerle építése teljes egészében leállt, s 1918-ig fel sem merült folytatásának gondolata. A telep közintézmény-hálózatára kezdetben nagy hangsúlyt fektettek. Az idő múlásával, a fokozatosan romló gazdasági helyzet hatására azonban sokmindent ki kellett hagyni az építkezési munkálatokból. Így maradt ki a megvalósításból a Fő téri Munkáskaszinó, a Népfürdő, a Pannónia út végére tervezett kórház, az önálló vágóhíd, és a villamoskocsiszínnek szánt területre sem az eredeti terveket valósították meg, sőt a Wekerlén végül soha nem épült fel a tervezett villamosvonal. Az iskolák az első házakkal együtt épültek, hiszen a beköltöző lakóknak gondoskodniuk kellett gyermekeik iskoláztatásáról. Az igazgatói épületek ezen iskolák közelében épültek fel. Az eredetileg tervezett hat iskolából végül négy épült meg, ám ezek is el tudták látni a telepet. Tanári lakok kialakítására is sort kerítettek, így az oktatásra szánt épületegyüttesek semmilyen formában nem szenvedtek csorbát. A már említett villamoskocsiszín helyére lovassági laktanyát építettek, később azonban az épület az IKV telephelye lett. Mivel a telepen nem akartak ideiglenes rendőrállomást kialakítani, így a drágább, de hatékonyabb megoldás mellett döntöttek: 1912. augusztus 1-én átadták a Wekerletelep és Kispest közös rendőrkapitányságát a Sárkány utca (ma Ady Endre út)¬-Hungária út sarkán.
Az építészek számára a Fő tér megformálása jelentette a legnagyobb gondot. Erre a problémára még akkor sem volt kézzel fogható javaslat, mikor a telep legnagyobb része már felépült. Az idő tehát rettentő mód sürgette őket, és bonyolította a helyzetet, hogy a központi tér sorsát különösen a szívén viselő Wekerle Sándornak az ötletek jelentős része nem tetszett, így mindig újabbakkal kellett előállni. Hagyományos tervpályázatra nem volt idő, ezért meghívásos pályázatot hirdettek, melyre Kós Károly is felkérést kapott. A tér rendezésére szánt elképzelése teljesen egyedi volt, addig egy építész sem tett javaslatot ilyen jellegű beépítésre. Kós zárt teret javasolt kétszintes tisztviselőházakkal, melyek aljában olyan, a lakosság életkörülményeit javító helyiségek kaptak volna helyet, mint például patika, hentesüzlet, posta, élelmiszerbolt. Végül Kós terveit ítélték a legelfogadhatóbbnak. Az egyhangúság elkerülése érdekében azonban úgy határoztak, hogy a Fő tér épületeit több építész tervezze (egy építész legfeljebb kettőt), így készült Kós tervei alapján a Fő tér 2-es és 3-as számú tisztviselő-épület, az utcaáthidalással. Kós egyik 1974-es leveléből (melyet Kerényi Józsefhez írt, Wekerletelepi munkásságáról) lehet tudni a tér többi építészének nevét. E levél nem tesz említést valamennyiükről, mivel – mint azt be is vallja – sokuk nevére hatvankét év távlatából nem emlékezett. A hiányzó neveket Nagy Gergely jóvoltából tudjuk ismertetni. A nyugati oldalon lévő áthidaló kapu és az annak szomszédságában épült házak (10-11.) tervezője Zrumeczky Dezső, az 1. számú épület Tornallyay Zoltán (aki később átvette Kós Károlytól a főtéri munkálatok vezetését) munkája. A Fő tér 4-es számú épület a telep más részein álló épületek kialakításában is résztvevő Schodits Lajos, Éberling Béla páros tervei szerint épült fel. A tér 5-9. számú épületei Györgyi Dénes, Mende Valér, Prokisch János, Haász Gyula, Málnai Béla és Wälder Gyula tervei alapján készültek. A 12-13. számú épületek Barát Béla és Novák Ede munkái, míg a 14-15. számúak tervezői Wachtel Elemér és Heintz Béla.
Az épületek néhol eltérő stílusát a hosszan elhúzódó építkezésekkel lehet magyarázni. Az első világháború kitörése ugyanis egy időre gátat szabott az építkezéseknek, és az ezt követő időkben befejezett északi és déli oldal épületei már láthatólag más stílust követő építészek munkái. Ennek ellenére a tér megőrizte egységes arculatát. A 20-as évek végére már az összes főtéri épület állt, utolsóként a katolikus templomot építették fel, ahol az első szentmisét 1930. december 8-án tartották. A Hungária úti református templomot 1928. október 21-én adták át, ennek tervezője Benedicty Sándor volt.

A első világháborút követően csak igen lassan kezdődtek el újra a még beépítetlen területek munkái, s az egymást követő évek egyre kevesebb felépült lakóházat eredményeztek. A főtér húszas évek végi építésének befejezése a wekerlei lakóházépítéseknek is a végét jelentette. A nehéz gazdasági helyzet miatt el kellett vetni a még tervben lévő közintézmények jelentős részét. Számos kritika érte az építtetőket emiatt, az emberek elégedetlensége teljesen megalapozott és jogos volt. A népfürdő felépítésének elmaradása meglehetősen kényelmetlenné tette a lakosság jelentős részének mindennapi életét, mivel nagyon sok ház épült fürdőszoba nélkül. A második világháború után aztán végleg levették a napirendről a még tervben lévő közintézmények felépítését, és további lakóházak sem épültek már. A kispesti munkás és tisztviselőtelep tehát teljesen soha nem készült el.
A telepen lakók hosszú éveken keresztül hiába várták a tervezett villamosvonal megépítését, mellyel jelentősen csökkentek volna közlekedési gondjaik. A lakónegyed tervezői pedig minden bizonnyal komolyan gondolták a wekerlei villamosvonal kiépítését, hiszen az úthálózat szélessége, erre jócskán adhatott volna lehetőséget, és számos korai településrendészeti térképen még jelölve is van a villamospálya helye. Később buszjáratokkal próbálták helyettesíteni a villamost, de ez soha nem illett úgy városépítészeti szempontból a telep kialakításához, mint egy villamosvonal.
A 60-as években a lebontott mészhomoktéglagyár helyére és annak környékére épültek még lakóházak, de ezek semmilyen szempontból nem tekinthetők a telep részének, mivel teljes mértékben elütnek annak építészeti értékeitől. E kockaházak hagyományokat nem tisztelő építészeinek sikerült megbolygatniuk a wekerlei összképet a kor egyszerűségét követő alkotásaikkal. Az egykor szépen gondozott kertekben ekkor szaporodtak el a kis „bódék”, mellyel a lakók az időközben fürdőszobává alakított tüzelőtároló helységeket kívánták pótolni. Ezek az épületek tovább fokozták az egykor egységes wekerlei összkép felborulását. 1991-ben végre műemlékvédelmi határozat született a Wekerletelep építészeti értékeitől elütő, indokolatlan hozzáépítések szabályozására.
A közel száz éves kispesti munkás és tisztviselőtelepről összességében elmondható, hogy a magyar népi építőművészet legnagyobb huszadik századi alkotása, egyszerűségre törekvő építészei Európa egyik legkorábbi és legnagyobb kertvárosát hozták létre. A Wekerletelep egységessé kovácsolódott lakóközössége miatt mindig is önálló településként élte életét, noha közigazgatásilag kezdettől fogva Kispesthez, 1950-től pedig Nagy-Budapesthez tartozott. Sajátos úthálózata mindmáig kitűnik Budapest térképéből, egységes népi stílusban fogant házai elütnek a környező vidék építményeitől. Az itt lakó emberek lokálpatriotizmusa talán a legerősebb az egész országban. A helyiek nehezen vagy egyáltalán nem hajlandók megválni lakásaiktól, meglehet az építmények korszerűsége az őket építő zseniális tervezők emlékével együtt lassan kezd a múlt homályába veszni, e felgyorsult, hagyományoktól elszakadni próbáló világban…

Vélemény, hozzászólás?